Szanaszét kószáló hangok között (Az Éliás a Zsidó Nyári Fesztiválon)
2007. augusztus 30.
Dohány utcai Zsinagóga
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Budapesti Kórus (karigazgató: Kaposi Gergely)
Cserna Ildikó, Balatoni Éva, Mukk József, Jekl László (ének)
Vez.: Elli Jaffe
MENDELSSOHN: Éliás
Megesik, hogy egy produkció bizonyos fokig már az elhangzása előtt balszerencsésnek tekinthető. Hiszen ha az arra illetékesek oratórium-előadást szerveznek egy erre akusztikailag alapvetően alkalmatlan térbe, sajnos némiképp megpecsételik a koncert sorsát. Pedig nem én vagyok az első, aki a Dohány utcai Zsinagóga ilyetén alkalmatlanságát pedzegetem. A helyszín természetesen gyönyörű, s ha a visszhangot ki lehetne kapcsolni, tökéletesebbet el sem tudnék képzelni Mendelssohn Éliásához. De nem lehet...
Másrészről viszont örvendetes és tiszteletreméltó vállalkozásnak tartom az oratórium előadását. A Zsidó Nyári Fesztiválon elhangzott mestermű méltatlanul keveset szerepel koncertéletünk palettáján. Mendelssohn, halála előtt egy évvel, valószínűleg az általa igen szeretett és nagyra becsült barokk szerzők, Bach és Händel előtti tisztelgésként komponálta az Éliást. Az áriák, a korálszerű kórustételek, egyáltalán az egész darab felépítése, hangzásvilága folyamatosan idézi a barokk mesterek hasonló műfajú műveinek hangulatát, persze Mendelssohn stílusában.
A csütörtök esti előadáson a kórus – szokás szerint – a zenekar felett, az oldalerkélyen, két oldalt foglalt helyet. Hangjukkal beborították az egész teret, s ebben kétségkívül lehet találni valamiféle érzéki élményt, ám ezáltal csak a hangzás még erőteljesebb szétzilálódását biztosították. A zenekari hangzás hasonlóképpen keringésre ítéltetett a zsinagóga falai között. Ilyen helyszínen nem szerencsés a zenekart folyamatosan a mezzoforte és a fortissimo keretei között tartani. A hang szanaszét kószál, zengő masszát alkotva, s ez egy idő után rendkívül megterhelővé válik az emberi fül számára. Hatásos megoldás lehetett volna például kivárni egy-egy záróakkord teljes lecsengését. Így ugyanis a hosszas zengés miatt a tételek nem egyszer egymásba csúsztak, ezzel kissé a sietség, a türelmetlenség érzetét keltve a hallgatóban.
Az énekes szólisták mindegyike nagy erőfeszítéseket tett a kifejező, magával ragadó előadás érdekében. Az Éliást éneklő Jekl Lászlóra igen sok és nehéz feladat hárult. Hangja erőteljes, teljesen betöltötte a teret, s a művész láthatóan mindent megtett a produkció sikeréért. Ami kissé nehezítette figyelemreméltó igyekezetének maradéktalan élvezetét, az a sok hamis hang volt.
Balatoni Éva is hasonló gondokkal küzdött, bár rá jóval kisebb szerep hárult. A leginkább Cserna Ildikó és Mukk József éneklése tetszett. A kitűnő hangú szoprán meggyőzően énekelt, de nála sem volt mindig kifogástalan a ritmikai és az intonációs pontosság. Mukk József szép tónusú, hajlékony hangja, kifejezőkészsége, stílusérzéke figyelemreméltó.
A Budapesti Kórus (karigazgató Kaposi Gergely) teljesítményét tiszteletreméltónak érzem. Az oratórium megszólaltatása rendkívüli feladatot rótt rájuk, s tulajdonképpen azt teljesítették is. Bár tagadhatatlan, hogy gyakran hallhattunk pontatlan belépéseket, a magasabb fekvésekben csúnya és hamis hangokat, összességében mégis a lelkesedés, az igyekezet ereje volt leginkább érezhető.
A zenekar játéka nem volt túlzottan kidolgozott, sem átgondolt, leginkább egy igen jó minőségű blattoláshoz tudnám hasonlítani, ahol a tapasztalt, rátermett zenészek eljátszanak majdnem minden hangot, majdnem mindig jó helyen, sőt időnként még élvezik is mindezt, de ennél sokkal több nem születik. Valószínűleg Elli Jaffe, a szimpatikus és igen határozottnak látszó izraeli karmester is úgy döntött, nem bajlódik túl sokat a részletek kidolgozásával, és egy lendületesnek mondható, kissé ugyan felületes, de a hallgatóság körében igen sikeres Éliást dirigált a zsinagóga falai között.
