Sümegi Eszter és Derek Lee Ragin barokk estje

2006. május 27.
Zeneakadémia
Sümegi Eszter, Derek Lee Ragin - ének
Lengyel Andrea - csembaló
Szabó Anita - fuvola
Nagy Béla - hegedű
A Magyar Állami Operaház Failoni Kamarazenekara
Vez.: Pál Tamás

VIVALDI: G-dúr szimfónia Nr.3
HÄNDEL: Cara sposa / Rinaldo (Ragin)
Ombra, mai fu / Xerxes (Sümegi)
A dispetto / Tamerlano (Ragin)
Giulio Cesare - nyitány
Piangero la sorte mia / Giulio Cesare (Sümegi)
Aure, deh, per pietá / Giulio Cesare (Ragin)
GLUCK: Divinités du Styx / Alceste (Sümegi)
BACH: Brandenburgi verseny Nr.5
PERGOLESI: Stabat mater

Vivaldi sinfoniája egészen karcsú hangzással, miden ódivatú cammogás nélkül, friss tempókkal, könnyed hangvétellel (mint az illik is hozzá) szólalt meg, mutatva: ma már egy olyan operaház zenekarának művészeiből alakult kis kamarazenekarnak is tudnia kell, hogy mi a helyes hozzáállás ehhez a zenéhez, amely ház konokul elzárkózik az elől, hogy barokk operákat, például Händelt játsszon. Pedig énekesek is lennének hozzá, ez rögtön kiderült Sümegi Eszter első áriájából, a Xerxes híres Largójából. Az énekesnő valóban elvetett minden nagyoperai, sablonos megoldást, kifejezetten egyenes - vibrátó nélküli - hangon énekelt, hallatszott, nagyon komolyan veszi, itt tényleg másról van szó, mint a Toscában. Ugyanakkor ez az egyszerűsítés nem vált a kifejezés kárára, finom eszközökkel, de komolyan, érzelemgazdagon szólalt meg a méltán híres szép ária.

Ez előtt Derek Lee Ragintől hallhattuk a Cara sposát. Az amerikai kontratenor hat éve önállóan adott áriaestet, akkor az első számban hangja csúnyán megcsuklott, de utána kiváló formában énekelte végig a programot. Azt kell mondani azonban, az a teljes értékű Ragin már a múlté. Most egy erőteljesen tremolós hangot hallottunk, ami azért nem vált kínossá, mert még nem a magasság, csak a hangerő változott. Zavaró volt még, hogy a legmagasabb hangok igen erőteljesen szólaltak meg, hallhatólag ezeket sem igazán tudta már kontrollálni az énekes, hasonlóan a legmélyebb regiszterhez. Ezek élét is tompította ugyanakkor, hogy valóban énekhangok maradtak, csak jóval erősebben szóltak a kelleténél. Mindazonáltal egy muzikális énekest hallottunk, aki képes volt figyelmet keltően előadni áriáit. Mert például virtuozitása még mit sem kopott, a Tamerlano \"A dispetto\" kezdetű áriáját, amely mindvégig észtveszejtő tempóban száguld a tizenhatodokon keresztül, gyakorlatilag hibátlanul, egy-két kicsit melléintonált hanggal vezette végig.

Sümegi Eszter a többi számában is azt a stílusbeli biztonságot mutatta, amelyet továbbra sem áldozott fel a kifejezés oltárán, bár egyébként enyhén nazális, de teljes terjedelemében kiegyenlítetten szóló hangja a magasaknál élessé is tudott válni. A Pál Tamás vezényelte zenekar mindvégig biztos támaszt nyújtott, szintén nem túljátszva szerepét, a vége lezárásokat leszámítva, amelyek túlságosan is szélesre sikerültek. Érthetetlen volt viszont, mikor szól csembaló, mikor nem, az akkordhangszer használata itt nem ad libitum történik. Ráadásul egy orgona is várakozott a Stabat Materre - nem stílusbeli törés ezt használni, ha valaki a csembalót nem érzi a zene jellegéhez illőnek.

Kakukktojásnak tűnt az Ötödik brandenburgi verseny, nyilván az operaházi árokban magukat nem igazán megmutatni tudó művészek jutalomjátéka lehetett ez a lehetőség, hogy a programot egy olyan művel színesíthették, amelyet igazán ritkán lehet csak alkalmuk megszólaltatni. Kisebb együttes állt fel a színpadra, mint az áriák kíséretéhez. Jó benyomást keltett, hogy Szabó Anita kezében egy ébenfa fuvolát láthattunk, amely tompább, barokkosabb, és egész terjedelmében homogénebb hangszínt produkált, mint a romantikus nagyzenekarból való, \"kiszólásra\" tervezett fémfuvola. De ennél lényegesebb volt, hogy egy megnyerő stílusbiztonsággal előadott, minden részletében kimunkált, valódi összedolgozottságról tanúskodó Brandenburgit hallhattunk. Olyat, amely messze túlmutatott azon, hogy csak egy áriaest töltelékszáma legyen. És jó volt hallani annak a közönségnek a lelkes tetszésnyilvánítását, amely nyilvánvalóan elsősorban az énekesek miatt jött.

A Stabat Mater zenekara az orgonával már kissé túldimenzionáltnak tűnt. Gyakran elnyomta az elsősorban egymáshoz igazodó énekeseket, akiknek nem tett jót az sem, hogy mélyen a hangszeresek között álltak. Viszont kiegyenlítetten szóltak a duettek, és Ragin hangja valóban megtévesztésig hasonló egy alt énekesnőéhez, így a hangszíneltérés sem okozott gondot. Elfogadhatóbb (bár továbbra sem tökéletes) volt a hangképzése, talán nem a két legnehezebb áriával kellett volna kezdenie a műsort.

Egy kiváló énekesnő tehát megmutatta, tud mást is, máshogy, mint ahogy megszoktuk tőle. De az is kiderült, egyáltalán nem volna istenkísértés végre egy barokk opera bemutatása a ház saját erőivel. Sok a gond valóban, de mi lehet nagyobb baj annál (és ez nem az utóbbi egy-két év hibája), ha nincs valami olyan, ami minden további nélkül lehetne?