Stuttgarti gyors

Joanne Lunn

Stuttgarti Kamarakórus
Stuttgarti Barokk Zenekar
Joanne Lunn – szoprán, Daniel Taylor – kontratenor, Tilman Lichdi – tenor, Christian Immler – bariton, Gotthold Schwarz – basszus
Vez.: Frieder Bernius

J. S. BACH: Máté-passió, BWV 244

Könnyebb feldolgozni a történteket, ha az ember nem ragadtatja magát túlzásokra, de a Stuttgarti Kamarakórust kellő mértékletességgel fogalmazva is a világ három-négy legjobbja között tartjuk számon. Felvételeiket is becsben tartjuk, de hangversenyen is többször volt hozzájuk szerencsénk. Ilyenkor főleg a kórushangzás kiegyenlítettségét és a tiszta intonációt csodáltuk, de a puszta megszólalás minősége zenei, művészi jelentőséggel is bírt, akár Domenico Scarlatti Stabat Materét adták elő (Carus Verlag, CD), akár a Ligeti Requiemet (Ligeti és Fauré Requiemje a 2006-os Tavaszi Fesztiválon), akár Lisztet, vagy Verdit (Quattro Pezzi Sacri, 2011).

Így, utólag már magam is furcsállom, hogy Frieder Berniust ugyanakkor eszembe sem jutott a „nagyok” közé sorolni, pedig a Kammerchor Stuttgart eddigi fellépéseit (sőt, felvételeit) mind vele hallottam. Tevékenységét nem elemeztem tudatosan, de úgy tűnt, hogy a „gazda” inkább a kórus betanításában, a hangképzésben, az intonáció csiszolásában ért el komoly sikereket, és nem az interpretációban. Az csak úgy adta magát. Eddig...

Nem volt jó ez a Máté-passió, sőt, a várakozásokkal egybevetve akár katasztrofálisnak is nevezhetném. Nem akarok igazságtalan lenni, ennyi kvalitás semmiképp nem maradhat észrevétlen és értékeletlen, de ami pozitívumot össze tudtam szedni, azt inkább majd a végén, csokorba gyűjtve mondom el, úgy legalább a közérzetünk jobb lesz. Addig viszont próbáljuk megemészteni a nehezét!

Azt hiszem, ma már túl vagyunk azon, hogy a régi hangszeres együttesektől udvariasan hümmögve vegyük tudomásul a dinamikátlanságot, az óvatos „pilinckázást”. Nem várjuk el egy bruckneri szimfonikus nagyzenekar hangzivatarát, de nem egy historikus előadást hallottunk már, amelyik igenis tudott nagyot szólni, ahol arra volt szükség. Lehet mondani, hogy egy kis létszámú furulyás, gambás együttes nem szólhat nagyot egy ekkora hangversenyteremben, de attól még meg kellene, hogy maradjon a dinamikai viszonyok ábrázolásának igénye. A majdnem pianótól az óvatos fortéig tartó maszatolással már nem érjük be, ráadásul a Máté-passió mégiscsak drámai alkotás, és így alapvető karakteréhez hozzá kell tartoznia a feszültségnek, a hangsúlynak, a kifejezőerőnek.

Beleértve a megfelelő tempóválasztást.

Kényelmetlen, ha a szokásoktól eltérő, korai kezdést tűzünk ki, kényelmetlen, ha elmegy az utolsó villamos, mire befejeződik az előadás. Kézenfekvő jól „meghajtani”, Bach még amúgy sem írt elő konkrét tempókat, szabad a pálya...

Ugyanakkor engem gyakran zavar az a gondolat, hogy a német barokkban igenis van egyfajta tempóreferencia, mégpedig a korál. A népének, amit a gyakorlatban rendkívül nehezen – sőt sehogyan sem – lehet sürgetni, vagy lassítani. Aki hallott már ügybuzgó kántort tutti orgonakísérettel, harsányan előénekelni, tudja, hogy abból csak botrány származhat. A közvetlen környezete, néhány fő esetleg átveszi, de a templom másik fele habozás nélkül tartja magát a megszokott, kényelmesen énekelhető tempóhoz. Nem zavartatja magát, és ha úgy adódik, akár több ütemnyi lemaradással fogja befejezni a strófát...

Sajnos a nyitó kórus „O Lamm Gottes, unschuldig” korálja egyébként sem különül el eléggé (nem véletlenül szokták gyermekkarral – akár képzetlen hangokkal – énekeltetni) és az „O Mensch, bewein dein Sünde groß” is értelmetlenül gyors.

Ha már takarékoskodni kell, akkor inkább legyenek húzások – bár nincs olyan pontja a műnek, ami ne hiányozna. A barokk da capo áriákban a hosszú ismétlés fontos formai elem, azt semmiképp nem szabad elhagyni, de ha muszáj, az egész áriát esetleg igen. Szövegükben szubjektív kommentárok, a történetet, a drámát nem feltétlenül csorbítja a hiányuk.

De a stuttgartiak előadásából Jézus „Trinket alle daraus...” kezdetű ariózója maradt ki! Az egész nagypénteki passió lényege: „Igyatok ebből mindnyájan”!

A teljes igazsághoz tartozik, hogy utólag a feleségem azt állította, ugyan ő sem emlékszik, hogy elhangzott volna, de az is lehet, hogy csak átaludtuk... Ez is, az is megbocsájthatatlan!

Nem szívesen vesztegetnék sok szót az alt áriákat előadó (komolytalan) Daniel Taylorra és a basszusáriákért felelőssé tehető (nagyon halovány) Gotthold Schwarzra.

Amint ígértem, a végére hagytam a kellemesebb emlékeket.

A Máté-passió evangélistája rendkívül nehéz tenorfeladat. Háromórányi, szinte folyamatos énekelni- (és koncentrálni)való. Tilman Lichdi hangszínben, énektechnikájában is kifogástalan, ráadásul teljesen hiteles „mesélő”. A tenor áriákat – mára általánossá vált szokás szerint – szintén ő maga énekelte, kiemelkedően. Lichdi teljesítményére jelzőt keresve most nem érném be azzal, hogy „egyike” a legnagyobb evangélistáknak. Most úgy éreztem, senki sem lehetne vetélytársa.

Jézus szerepe sokkal kevesebb terhet és kevesebb technikai kihívást jelent egy énekes számára, de annál fontosabb a bariton ereje és szépsége, Christian Immler rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, így igazán nemes és hiteles főszereplő volt.

A szoprán Joanne Lunn pedig maga a csoda. Az „Ich will dir mein Herze schenken” ária gyönyörűen, ugyanakkor olyan improvizációnak ható természetességgel szólalt meg, amire mindig emlékezni fogunk.

A Máté-passió igen hosszú darab, amivel semmi baj, ha az előadás „monumentális”, de Frieder Berniusék sajnos ezt most nem tudták nyújtani. Amit mégis méltónak és szépnek találtunk, az terjedelmében talán csak kis része az egésznek, de a súlyt és jelentőséget nem így mérik. Ha csak egy-két kórusjelenetért, ha csak az evangélistáért, ha csak a szoprán szólistáért is, de feltétlenül megérte odamennünk.