Standard – A Miskolci körkép

2008. január 16.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Miskolci Szimfonikus Zenekar
Mocsári Károly (zongora)
Vez.: Kovács László

GLINKA: Ruszlán és Ludmilla – nyitány
RAHMANYINOV: 2., c-moll zongoraverseny, Op.18
ORBÁN GYÖRGY: Veronai vázlatok
STRAVINSKY: A tűzmadár – szvit

A szerda esti koncerttel elindult az idei Magyar Szimfonikus Körkép. Nincs fanfár, nincs ünnepi díszkivilágítás, csak valaminek a szerény, csendes kezdete van. És ez a kezdet, gondolhattuk a koncertet megelőzően, nem is kell, hogy csalódást okozzon, hisz a magyar hangversenyélet egy hosszú évek óta magabiztosan és egyenletes színvonalon teljesítő gárdája, a Miskolci Szimfonikus Zenekar vonult első ízben a Bartók Hangversenyterem világnagyságok által is sűrűn bejárt színpadára.

Glinka Ruszlán és Ludmilla nyitányával indult a koncert. E sorok írója szerint ezen darab előadásakor a fékevesztett tempó is csak épphogy elég. Ez ugyan merőben szubjektív álláspont, ám az a meglátás, miszerint a Miskolciak interpretációjában nemigen volt lendület, spiritusz, félek, közelít az objektív valósághoz. Kovács László mozdulatai, gesztusai is inkább voltak kimértek, mint inspirálóak, és bár az éneklő melléktéma nyilván jobban sikerült, volt honnan felfejlődni az este során.

Kicsit félve vártam Rahmanyinov 2. zongoraversenyét, ám ami annyiszor előfordul, most is megesett; teljesen más arcát mutatta a zenekar, mint három perccel korábban. Lehet, hogy ehhez ezúttal kellett Mocsári Károly személye is, aki határozottan és lendületesen csapott bele – szinte szó szerint – a darab előadásába. Mintha egy másik vonóskar lépett volna be ezután, gyönyörű fényes árnyalattal, sőt, úgy festett, az egész rézfúvós kart is teljesen lecserélték a két műsorszám között. A zenekar – végre – megszólalt.

Mocsári derekasan birkózott a technikailag igen nehéz anyaggal. Valóban, néha tényleg küzdelem benyomását keltette a játéka, különösen, amikor egy-egy erőteljesebb hangorkán közepette csak látni lehetett, hogy derekasan veri a billentyűket, hallani nem.

Rahmanyinov igazi megosztó zeneszerző, sokan vannak, akik valósággal émelyegnek tőle, meg kell mondanom, én nagyon szeretem. Hirtelen előrántott, komoly ábrázatú igazságai és dallamokba öntött, kissé szivacsos felkiáltójelei kellemesen kavargatják érzékeimet, és az sem zavar, hogy jószerivel minden jelentősebb zenekari műve ugyanúgy fejeződik be. A finálé gurgulázó témájához érve Mocsári játéka is felengedett, és a zenekar is megtalálta saját hangját. A szólista itt már lenyűgöző energiával és magabiztossággal vette a szinte teljes klaviatúrát igénybe vevő futamokat, és a darab végkicsengésére nagyrészt minden helyrerázódott. Bár összességében nem volt makulátlan az előadás, a szólistát és a karmestert köszöntő taps a szünet előtt bántóan, és úgy hiszem, igazságtalanul rövid maradt.

Orbán György Veronai változatai kellemes meglepetéssel szolgáltak a hangverseny második felének nyitószámaként. Korai periódusában az erdélyi zeneszerző avantgárd irányzatokban jeleskedett, ám ez ebben a művében már nyomokban sem lelhető fel. Az öt rövid tételt felvonultató darab felhőtlenül mártózik meg a tonalitásban, és mindenképpen rokonszenves, sőt irigylésre méltó, hogy a komponista egy pillanatra sem hagyja magát a korszellem által befolyásolni. Örömmel és ihletetten vonultat fel XIX. századi indíttatású témákat, dallamokat, ötleteket, szinte érezni lehet azt a felszabadult alkotói örömet, amellyel minden kötöttségtől mentesen lubickol egy régebbi kor zenéjének eszköztárában, hozzáadva saját egyéniségét. Kovács László bevallottan nagy híve Orbán zenéjének. Ezt az is ékesen bizonyítja, hogy a Szimfonikus Körkép következő hangversenyén, melyet szintén ő dirigál a Rádiózenekar élén, újfent előrukkol egy Orbán-darabbal.

Stravinsky – ó, de nehezen írom le még mindig így ezt a nevet! – Tűzmadár szvitje sikerült legjobban az este során. A Glinka-nyitánytól a hangverseny másik orosz darabjáig nagy utat járt be a zenekar, sokkal nagyobbat, mint amekkora a távolság Miskolc és Budapest között. A záró darabban már teljességgel helyén volt rész és egész, nagyot szólt a tutti, és elengedetten, oldottan indult útjára a piano. A legvégén pedig, minden Tűzmadár-előadás alfája és ómegája, az álomba ringató varázslatos altató valósággal megállította az időt.

Nehéz elszakadni az elvárásoktól, vagy inkább a tarsolyunkban meglévő élmények alapján keltett előzetes várakozástól. A miskolci együttes, mint (egyik) vezető vidéki zenekarunk, mind habitusban, mind művészi értékben hajszálpontosan hozzá illeszkedő vezetőjével a mindenkori megbízhatóság és nagy kilengésektől mentes szakmai teljesítmény tökéletes példája. Nem mondhatok mást, ez az este is ezt igazolta. Nem történt semmi feledhetetlen, nem méláztam el otthon a kései vacsora közben a koncert során bejárt mélységeken és magasságokon, és szerencsére a hullámvölgyön mindjárt a koncert elején túljutottunk. Elmondható hát, az idei Körkép bíztatóan indult.