Sötét erők ténykedése (A Zeneakadémia Zenekara)

2008. január 31.
Zeneakadémia

A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara
Vez.: Nagy Péter

MOZART: Német táncok, K. 600, 602, 605
BEETHOVEN: B-dúr zongoraverseny, Op.19
BEETHOVEN: Kontratáncok
MOZART: d-moll zongoraverseny, K.466

A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarának csütörtök esti koncertjén az az érzésem támadt, mintha itt már tartottunk volna úgy két éve, amikor a két Parasztbecsület koncertszerű előadását volt szerencsém meghallgatni a helyi növendékek előadásában, Pál Tamás vezényletével. Akkori felháborodásomban többek között a következőket írtam az együttes hozzáállásáról: „Mi az oka annak, hogy egyetemi hallgatók, akiknek életük során soha többé nem lesz ennyi idejük gyakorolni, nem tudnak alapvető zenekari zenészi feladatokat megoldani? Miért nem törekednek arra, hogy amiben részt vesznek, az a lehető legjobb legyen? Miért nem érzik a felelősségét annak, amit a színpadon művelnek?”
Annak ellenére, hogy azóta volt már alkalmam egészen színvonalas Alma Mater-koncertekhez is, most – a csütörtöki tapasztalatok alapján – mégis azt kell gondolnom, a helyzet a két évvel ezelőtt leírtakhoz képest semmit sem javult.

A feladat pedig közel sem volt emberfeletti. Mozart Német táncai, és Beethoven Kontratáncai nem tartoznak a zeneirodalom legnehezebb művei közé. A kottában szereplő hangok lejátszása nem okozhat gondot egy zeneakadémistának, aki természetesen átlagon felüli hallással (különösen, ha vonós hangszert választott az illető), kiemelkedően fejlett ritmusérzékkel, és nagy adag muzikalitással rendelkezik. Mert máskülönben nyílván nem vették volna fel a Zeneakadémiára. De ha ez tényleg így van, akkor azt kell feltételeznem, hogy az intézmény falai között valamiféle sötét erők dolgoznak, és kiölik a növendékből a zenei hallást, a ritmusérzéket, az önállóságot és a muzikalitást.

Az említett táncok esetében (mivel megtanulni nem sikerült azokat) a helyes eljárás az lett volna, ha egyszerűen kimaradnak az est programjából. Így a közönségnek sem kellett volna jobb esetben csak végigunatkoznia, fejlettebb zenei érzékkel rendelkezők esetében végigszörnyülködnie a hallottakat.
Kétszer hat hegedűsnek tudnia kellene egyszerre belépni és tisztán intonálni. A rézfúvósok töménytelen gikszere és a fafúvók hamissága egy idő után már kimondottan idegesítővé vált. A mélyvonósok leginkább csak hallhatatlanságukkal tűntek fel, jó lett volna legalább még egy-egy bőgő és cselló. A zenekar egyetlen megbízható pontja az üstdoboknál tevékenykedett.

Mozart és Beethoven táncai egyszerű szerkezetű, fülbemászó kis dallamok. Kitűnő lehetőséget adnak arra, hogy segítségükkel a zenekar egységes egésszé formálódjon, hiszen nem kell különleges technikai nehézségekkel vesződni, lehet koncentrálni az együttjátszásra, a pontosságra. A táncokban egyébként szép hangsúlyozásokra, jó frazeálásokra, az ismétlésekben időnként ügyes variálásokra hallhattunk példákat, arra viszont egyáltalán nem, hogy egy-egy szólam egyszerre lépett volna be, sőt megesett, hogy egyáltalán be sem lépett, s a tételt egyszerűen újra kellett kezdeni! Minderre az a szó, hogy szégyen, túl enyhe.

A Zeneakadémia honlapján többek között a következő sorok is olvashatók az Alma Mater koncertekről: „Arra törekszünk, hogy az ’Alma Mater’ védjeggyel ellátott hangversenyeknek különleges rangjuk legyen. Hogy bennünket képviseljenek azok előtt, akik szívükön viselik sorsunkat és büszkék ránk. Hogy zenei produkciókban találkozzanak régi és új növendékeink, magyar és külföldi barátaink. Itthon, a Zeneakadémián. Vendégeink között szeretettel látjuk Önt is!”

Valóban szép, megható szavak ezek, de sajnos az a benyomásom, nincs mögöttük semmi. Üres szócséplés az egész. Minden szónál beszédesebb a növendékek csapnivaló hegedűhangja, az ügyetlenkedő belépéseik, a hamis fúvósállások és még sorolhatnám. Egy konzis zenekar is jobban szól ennél. Nagyon kíváncsi volnék, hogyan lehetséges mindez?

És az is érdekelne, Batta András vajon elégedett-e mindezzel. Ilyen színvonalú teljesítményre gondolt, amikor a hangversenyek különleges rangját emlegette? Mert például, ha én egy szülő vagyok, akinek véletlenül van egy tehetséges gyermeke, és elhatározom, ugyan már elmegyek, meghallgatom, mit is tudnak a zeneakadémisták, hát az biztos, hogy egy ilyen koncert után nem engedem szemem fényét az intézménybe felvételizni.

Nem tudom, a Zeneakadémia tanárai közül hányan hallgatják meg az Alma Mater-koncerteket. Gyanítom, kevesen, mert senki sem szeret saját kudarcaival lépten-nyomon szembesülni. Viszont ha valaki nem képes, vagy nem hajlandó felmérni az oktató munka felelősségét, az ne tanítson! Ha valaki nem látja át, hogy munkájának milyensége egy ifjú embertársa egész jövőjét képes befolyásolni, az ne tanítson! Ha valakit nem is érdekel, milyen muzsikus válik a tanítványából, hogy meg tud-e majd élni választott hivatásából, az ne tanítson!

Batta András a koncert elején – a szokásos udvariassági körök lefutása után – megemlítette, azt is, hogy a szóban forgó előadásra nagyon sokat próbáltak a fiatalok, Nagy Péter tanár úr vezetésével. Ezt bizony nagyon nehéz elhinni. Vagy inkább azt mondanám, nagyon nehezen akarom elhinni, mert ha tényleg így volt, akkor a helyzet még kilátástalanabb.

Nagy Péter minden kétséget kizáróan remek zongorista. Mindkét versenyműben erről győzött meg. Amellett, hogy természetesen kiváló technikával rendelkezik, zongorázása kifejezetten beszédes, nagyon jól érthető szándékokat fejez ki. Őszintén csodálkozom azon, hogy ez a kitűnő művész, a Zeneakadémia zongora tanszékének vezetője a nevét adta ehhez a koncerthez. Azt sem értem egészen, miért érezte szükségét a műsort ilyen hosszúra nyújtani, főleg annak tudatában, hogy a fiataloknak nem sikerült koncertképes állapotba hozniuk a két táncsorozatot. Ha csak a zongoraversenyek hangoznak el csütörtök este, az előadás igazán élvezhető lehetett volna. Voltak persze azokban is hibák jócskán, de mégis sokkal összefogottabban, érettebben szólalt meg ez a két mű.

Az az elképzelés, hogy ne legyen karmestere az estnek, hanem mintegy kamarazenélésként adják elő a műveket, számomra nagyon szimpatikus. De úgy látszik, a növendékek rendkívül önállótlanok, nem képesek ilyen jellegű feladatok megoldására. Ezt persze valószínűleg már a próbákon is lehetett valamennyire látni, tehát ismét csak azt mondhatom, nem értem a történteket.

Elszomorító, hogy szép lassan teljesen elveszítjük a jó öreg Zeneakadémia minden szakmai tekintélyét. Nem értem, miért hagyjuk elveszni értékeinket, ahelyett, hogy vigyáznánk rájuk, mint a szemünk fényére. Az intézmény hajdani jó hírének, tekintélyének felépítése elődeink hosszú évtizedes munkája volt. Mindezt lerombolni néhány év alatt is bizonyára maradéktalanul sikerülni fog, ha nem sikerült máris...