Snétberger Ferenc szólókoncertje a Pesti Vármegyeházán

2005. augusztus 4.
Pesti Vármegyeháza
Snétberger Ferenc - gitár

Már reggel az volt az első gondolatom, hogy: na, a mai koncertnek lőttek. Aztán délutánra ez a gondolat kicsit erősödött. Szabadtéri előadás zuhogó esőben nem valószínű, hogy létre tud jönni. Aztán megnéztem a programot, esőnap, vagy valami alternatív megoldás után kutatva, és megnyugodtam: rossz idő esetén Díszterem.

Amikor megérkeztem a helyszínre, ez a megnyugvásom kissé alábbhagyott, meglátva a terem elrendezését. Szép a Vármegyeháza Díszterme, a magyar történelem nagyjairól készült festmények, meg ilyesmi, de koncertre teljesen alkalmatlan, már abban az esetben, ha húsz embernél többen kíváncsiak az előadásra, és esetleg mindenki látni is akar, nem csak hallani. (Érdekes a széksorok kialakítása. Nem tudom, hogy szándékosan készültek-e úgy, hogy aki egyszer bement, az társai letaposása és jelentős zajkeltés nélkül nem tudja elhagyni a helyét, de a későn jövők is csak a szünetben foglalhatják el helyeiket, hasonló okokból. A széksorokból viszont leginkább csak a pulpitust lehet látni, ami viszont pont ott van, ahol a művésznek kéne lennie).

Snétberger Ferenc esetében a telt ház általában garantált. Most is így volt, és mivel Budapest közlekedése egy csepp eső után is megbénul, sikerült utolsó pillanatban érkeznem, aminek következtében két lehetőségem volt: vagy beülök egy csendes sarokba, és élőben hallgatok \"lemezt\", vagy állok. Én az utóbbit választottam, mert számomra az élő előadás igen fontos része, hogy látom a művészt, hiszen a gesztusok, a mozgás, a megjelenés, az átélés, mind igen lényeges többletet adnak még a legtökéletesebb előadáshoz is. Erről a többletről nem kívántam lemondani.

Érdekes volt a világítás megválasztása. Sehol egy \"fejgép\", vakító reflektorok. A színpadnak kinevezett sarok diszkrét félhomályba burkolózott, mintha csak gyertyák világítanának (nagyon jól illett a terem korhangulatához), és a művész is, mintha csak direkt ehhez a megvilágításhoz alkalmazkodva választotta volna a fekete fellépőruhát (vagy esetleg nem mintha, ki tudja). Ez az összeállítás különlegesen bensőséges alapot adott a koncertnek, és ezt még érdekes módon emelte az eső folyamatosan hallható hangja, ami más esetben talán zavaró lett volna, most azonban valahogy még meghittebbé tette a hangulatot.

A koncert első része főként Snétberger \"sztenderdjeiből\" állt, egymást követték a Little Bossa, a Tangó-variációk, a Gypsy, ugyanúgy, mint máskor pontosság, lendület és stílus szempontjából, és természetesen máshogy, hiszen az improvizáció alapeleme ezeknek a számoknak, ezért lehet szinte akárhányszor meghallgatni őket.

A koncert második részében újabb és régebbi dalokból hallgathattunk. (Sajnos, a címeket nem tudtam feljegyezni, mert a hangosítás ugyan kitűnő volt, de a beszéd-mikrofonból a közönség felé csak a basszustartomány határáról előkászálódó dünnyögés volt észlelhető). Az első számban a magyar népdaloktól a bluegrass-ig többféle hatás ötvöződését hallottam ki, mindez az egészen csendes hangulatból a teljes vadságba ívelt.

A második szám áthangolt gitárja nekem kicsit a szitárt idézte, lebegő hangulatához pedig - mintha csak direkt használt effekt lenne - kitűnő hátteret adott az odakint ömlő eső egyenletes zúgása.
Snétberger energikus játéka gyakori hangolást igényel a darabok között, és ilyenkor gyakran eszembe jut a Ravi Shankar-történet (lehet persze, hogy legenda, de jó), amikor egy koncert kezdetén percekig \"játszott\" valamit a hangszerén, amit a közönség buzgón megtapsolt, mire a művész így szólt: \"Köszönöm, de csak hangoltam\". Mert, bármilyen humoros is ez a történet, az bizony igaz, hogy az igazi művész kezében akkor is gyönyörűen szól egy hangszer, ha csak egyetlen hangot penget. És így van ez Snétberger Ferenc esetében: ahogy megpengeti a gitárt, elkezdődik a varázslat.

A harmadik darab egy ballada volt, nekem a legkedvesebb az egész koncerten. Nagyon finom, tiszta hangok, egyre lágyabb, egyre halkabb, benne van minden, bánat és öröm, amit elveszít, és amit megtalál az ember élete során, valahogy minden, és mindehhez eső, eső, eső. Ez volt az a szám, amiről csak versben lehetne igazán jót írni, de az is halvány árnyékát tudná csak visszaadni még a hangulatnak is. (Megfordult ugyan a fejemben egy verses kritika terve, de aztán hamar elvetettem.)

Aztán egy lendületes darab, feloldandó a melankóliát, a már-már megszokott, pedál formájú kísérőzenekarral. Virtuóz előadás, ráadásul olyan kísérettel, amelyik a szólista minden gondolatát ismeri (bár hirtelen ötletekkel azért nem túl jó megzavarni).

Majd érdekes kísérlet következett, a hathúros gitárt a művész egy nyolchúrosra cserélte. A tőle megszokott szerénységgel kommentálta is: \"Megpróbálok most ezen játszani, de nagyon nehéz lesz.\" (Ezt a mondatot szerencsére nem a mikrofonba mondta, így többen értettük.) Természetesen általános derültséget okozott, hiszen ki hinné el Snétberger Ferencnek, hogy nehezen játszana bármin, ami gitár formájú, és húrok vannak rajta. Persze nem tudhatjuk, hogy mekkora nehézséget okozott a hangszer használata, mindenesetre a hallgatóságnak úgy tűnt, a világon a legkönnyebb dolog nyolchúros akusztikus gitáron játszani (bár a hathúrosnál is ez az érzése az embernek, ha Snétbergert hallgatja, csak akkor éri meglepetés, ha esetleg utánozni is próbálja otthon).

Aztán vége lett, és persze ráadás, de ez a vastaps korántsem udvariasságból fakadt, és a lelkes közönség kétszer is visszahívta a művészt, aki láthatóan szívesen tett eleget a kérésnek. Ez a koncert ismét megfelelt annak a közhelynek, hogy a jó dolgok rövid ideig tartanak, de legalábbis úgy érezzük. Szerencse, hogy Snétberger Ferenc az utóbbi időben egyre többször örvendeztet meg minket ezekkel a \"rövid\" élményekkel.