Snétberger a MűPában

2008. február 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Snétberger Ferenc– gitár
Tony Lakatos – tenor- és szopránszaxofon
Howard Levy – szájharmonika
Paolo Vinaccia – ütőhangszerek

Ez a beszámoló majdnem nem született meg. Ugyanis abban a tévhitben voltam, hogy egy és negyed óra elég ahhoz, hogy Érdről időben odaérjek a Művészetek Palotájába a fél nyolcas koncertkezdésre. Nagyot tévedtem, mert nagyjából a Mester utcánál olyan dugóba kerültem, amilyenre nem számítottam. Először még viccelődtem is, hogy biztosan mindenki a koncertre megy, de aztán, amikor rájöttem, hogy tényleg, akkor már nem voltam annyira humoros hangulatomban.

Aki a MűPa környezetét tervezte, különös tekintettel a parkolók megközelítésére, vagy nem volt még teltházas koncerten, vagy kizárólag villamossal jár, vagy arra gondolt, nem létezik olyan előadás, amire ennyi ember eljön. Pedig létezik. Mindenesetre utolsó pillanatban érkeztem meg, körülbelül két perc alatt próbáltam ráhangolódni a hamarosan kezdődő koncertre, és ez alatt meg tudtam állapítani, hogy ugyan telt ház van, de húsz hely mégis üres. Ezúton üzenném annak a kb. húsz embernek, aki nem jött el, hogy több barátom miattuk nem jutott be a koncertre. Pedig ez volt az az esemény, ami már csak a résztvevők miatt is különlegesnek ígérkezett.

Snétberger Ferenc ebben az összeállításban még sohasem játszott, és három partnere közül is csak Paolo Vinaccia az állandó muzsikustárs, Tony Lakatossal nagyon ritkán, legutóbb tavaly októberben, Howard Levy-vel pedig összesen kétszer lépett föl eddig.
Paolo Vinaccia Snétberger triójának tagja, többször járt már Magyarországon is. Tony Lakatost sem hiszem, hogy nagyon be kellene mutatnom, akik nem ismerik, azok valószínűleg egyáltalán nem hallgatnak jazzt, nekik azért csak annyit, hogy a világ egyik legjobb szaxofonosáról van szó.

Howard Levy viszont legalább egy rövid bemutatásra szorul, hiszen egyrészt először járt nálunk, másrészt Magyarországon nagy valószínűséggel leginkább csak fő hangszerének, a szájharmonikának rajongói között ismert. Az amerikai művész a diatonikus harmonika játék legnagyobb hatású reformere, az overblow harmonikázás „feltalálója”. Ez lényegében azt jelent, hogy a diatonikus harmonikán egy különleges fújástechnika segítségével kromatikus hangsort képes megszólaltatni, ezzel teljesen más dimenzióba emelve a viszonylag szűk lehetőségekkel rendelkező hangszert. Bravúros technikája legendás, több mint 200 lemezen szerepelt, valamint számtalan filmzene elkészítésében is közreműködött, tehát nagy valószínűséggel az is hallotta már játékát, aki azt gondolja, hogy nem.

Tehát ilyen csapat koncertjét vártuk sokadmagammal (ennyi embert én még nem láttam a MűPában, biztos volt már, persze, de számomra akkor is megdöbbentő volt, hogy még a legfölső emeletek is emberekkel voltak tele).

Rövid bevezető konferansz után érkezett Snétberger, és rögtön bele is kezdett egymaga. Persze nem sokáig maradt egyedül, hamarosan elfoglalta a helyét hangszerei mögött Paolo Vinaccia, majd a második számra (Django Reinhardt Troublant Bolero című darabja) megérkezett Tony Lakatos is.
Sokféleképpen lehet Django Reinhardt zenéjét játszani, Tony Lakatos és Snétberger úgy teszi ezt, hogy abban benne van a swingkorszak minden varázsa, annak ellenére, hogy stílusuk, előadásuk a lehető legmodernebb.

A következő számra megjelent Howard Levy is, természetesen egy gyors darabra, és rögtön virtuóz szólóval kápráztatta el a hallgatóságot. Ezután zenésztársai egyedül is hagyták, és egyfajta medley-t adott elő. Számomra kicsit sok volt ugyan, hiszen játszott Bachtól a reggae-ig mindent, nyilvánvalóan bemutatkozási célzattal, és bár szerintem nem lett volna erre szüksége, a közönség hallhatóan örült a bravúrdarabnak. Levy jóformán mindent eljátszott egyetlen hosszú számban, amit élete során, és mindent úgy, ahogyan lényegében nem lehet szájharmonikázni. Ez a fajta technikai tudás (csak egy „apróság”: úgynevezett takarásos technikával olyan magas szinten játszott két szólamot, ahogyan még senkitől sem hallottam) nagyon ritka, talán mondhatom azt is, egyedülálló, és ha ilyen muzikalitással és előadói képességgel párosul, nyugodtan használható rá a zseniális jelző.

Ezután a rövid (vagy inkább hosszabb) bemutatkozás után már mindenki pontosan tudta, hogy hova kell tenni Howard Levy-t, így vissza is térhettek a többiek, és innentől a kvartetté volt a főszerep. Mert bár alkalmi formációról volt szó, igazi együttes zenélést hallhattunk. Egymást követték az ismert darabok, Snétberger-, Tony Lakatos-szerzemények, természetesen a Kis kece lányom, úgy telt el egy óra, majd másfél, hogy észre sem vettem. A művészek csodát varázsoltak a színpadra, megtették azt, amit csak a legnagyobbak képesek: kiragadták a közönséget az időből, a környezetből, és egy új világot szőttek köré hangokból és érzelmekből. Jazzkoncertektől nem megszokott módon a közönség nem is tapsolt a szólók után, pedig lett volna rá ok, minden egyes alkalommal. Nekem sem jutott eszembe összecsapni a kezem, mert nem akartam megbontani a varázst, és nem akartam egyetlen hangot sem elveszíteni a muzsikából (mennyire különös, amikor egy egész színházterem érez ugyanúgy).

Tony Lakatos ismét egy új arcát mutatta meg, egy finomabb, könnyedebb hangvétellel. Snétberger mostanában egyre kerekebben, szellősebben játszik, ha lehet, még több érzelemmel és gazdagabb kifejezéssel. Ha többen vannak a színpadon, inkább kicsit háttérbe vonul – számára a zene érvényesülése fontos, nem önmaga kiemelése –, de játéka olyan karaktert ad a zenének, hogy még akkor is sajátja lenne, ha egyáltalán nem szólózna.

Paolo Vinaccia pedig igazán muzikális ütőhangszeres. Éppen az jutott eszembe, hogy az a bugyuta zenészvicc („a dobos a zenész legjobb barátja”), amiről azt hittem, csak Magyarországon honos, mennyire nem igaz rá, amikor észrevettem pólóján a feliratot: Almost musician. A vicc ezek szerint nemzetközi, és Vinaccia sem veszített humorából (rendszeresen lép föl mókás feliratú pólókban). Sajnos kicsit háttérbe szorult ezen a koncerten, magam részéről szívesebben hallottam volna tőle legalább egy hosszabb szólót. Persze nagyon fontos szerepe volt, hiszen kísérete is ötletes és változatos, meg rövidebb szólókra vállalkozott is, de nekem belefért volna, ha egy pár percre magára hagyják a többiek.

Levy pedig kiválóan illeszkedett a csapatba. A Tony Lakatossal játszott kórusok, virtuóz szólói, a szájharmonika olyan sokrétű alkalmazása, amire még gondolni sem mertem volna, mindehhez megnyerő, szerény megjelenése: szerintem örökre belopta magát a hallgatóság szívébe.

Rövid koncert volt. Na persze, nem a fellépőknek, hiszen ők több mint másfél órát játszottak szünet nélkül, hanem a közönségnek. Telhetetlenek vagyunk, ha ilyen élményben van részünk. Nem is maradhatott el a ráadás (nem is egy), és csak ekkor csattantak föl az első „szólótapsok”: mindenki úgy érezte, most már annak van helye, hogy a lehető legtöbbször nyilvánítsa ki tetszését. A legutolsó ráadásra már csak Snétberger jött vissza, egy igazi, virtuóz szólódarabbal kápráztatva el a nagyérdeműt.

Ráadásokkal együtt két óra csodálatos élményben volt része azoknak, akik bejutottak Snétberger Ferenc idei első budapesti koncertjére. Ha nem lenne még csak március, azt mondhatnám, ez volt az év koncertje, de korai lenne még ilyesmit állítani. Mindenesetre már most kijelenthető: ez volt az év egyik legjobb koncertje.
Több kamerát is láttam, talán lesz belőle DVD is.
Kellene lennie.