Slágeropera hangfenoménekkel - A trubadúr

2005. április 17. - Erkel Színház
VERDI: A trubadúr

Luna gróf: Fokanov Anatolij
Leonora: Tokody Ilona
Inez: Bakos Kornélia
Manrico: Lee Jeong-Won
Azucena: Szendrényi Katalin
Ferrando: Palerdi András
Ruiz: Kiss Péter
Öreg cigány: Bakó Antal
Hírnök: Szilágyi Imre
Vez.: Szabó Sipos Máté

Még egy megrendezetlen opera a Verdi-életműből. De lehet, hogy megrendezhetetlen? Mert mit is lehet kezdeni egy olyan történettel, amelynek cselekménye nagyrészt lezajlott a távoli vagy közelebbi múltban, de mindenesetre az opera kezdete előtt, és minden, ami a történet szerinti jelenben történik, az annak az eseménysornak a következménye?
Például lehet szeretni közönségnek és szereplőnek egyaránt, mert Verdi mindenkire gondolt: annyi slágeráriát, -kettőst, -tercettet épített a művébe, hogy (kis túlzással) két másik opera is kijönne belőle. Mindez szcenikailag úgy fest: az énekes bejön, énekel, kimegy. Meglehetősen üres térben, kevés díszlet között mozognak - a rendezés rájuk bízza a dolgot: találják fel magukat. De hát mit lehet azon megrendezni, hogy valaki bejön és elmond egy történetet? A történetmesélés akkor is csak mesélés marad, ha telezsúfoljuk a színpadot. A zenedráma valódi történései nem a tényleges összecsapások lesznek (párbaj), hanem a főszereplők lelkében zajló folyamatok. Ezeket pedig vagy az énekes-színész tudja érzékeltetni, vagy senki.
Legjobban még a tömegjelenetek rendezhetők (a cigányok, Luna serege, az apácák, stb.), és ezek funkcionálnak is.

Amikor azzal kezdtem, hogy még egy ilyen Verdi-mű - az Aidára gondoltam. Nem véletlenül: egymás testvérdarabjai lehetnének, természetesen fordított időrendben, hiszen az Aida a későbbi keletkezésű.
Négy főszereplőnk van és két főhősünk. Két olyan szereplő, akik cselekedetei, sorsa mozgatják a cselekményt. Akaratuk, szándékuk ellenére is. Mert sorsukat nem ők választották: mindketten ígéretet tettek, melyek betartása alapvetően kihat a másik két ember életére is. Luna gróf testvére felkutatására tett esküt, Azucenának pedig anyjáért kell bosszút állnia. Rajtuk kívül még Leonora hoz önálló döntéseket, azonban Manricót inkább sodorják az események, szinte minden cselekedetét a többiek tettei határozzák meg. Az a sajátos helyzet áll elő, hogy a címszereplő nem a valódi főszereplője a történetnek. Viszont ő az, akihez mindhárom figura (anyja, testvére/vetélytársa, vagy kedvese) viszonyul valamilyen módon.

Luna gróf szerelmes. Igaz, az ő felfogása szerint eme érzés a birtoklással egyenértékű. Nem szokott a visszautasításhoz, csakúgy, mint egy másik Verdi-hős, aki úgy képzelte, hogy választottját megkapja ajándékba királyi atyjától, selyemszalaggal átkötve. Amneris vágya sem teljesült, Lunáé sem. Sorsuk is ugyanaz: elveszítik végül szerelmük tárgyát. Sőt: közvetve elveszejtik.
Érdekes, hogy zeneileg is hasonló formában éri őket a felismerés: választottjuk mást szeret. Mindketten az első tercettben szembesülnek a riválissal, talán annyi különbség mutatkozik, hogy Luna korábbi gyanúja ekkor igazolódik, Amnerisben pedig ekkor ébred a gyanú, az igazolás csak később jön.

De nézzük meg a legelső jelenetet! Ferrando és a katonák beszélgetéséből kiderül, ismerik uruk reménytelen vágyakozását, féltékenységét, és hát mennyire lehet felnézni egy vezetőre, akit szánnak az emberei? Lunának már a legelején kevés az esélye tekintélyének megőrzésére, de a helyzet ennél csak rosszabb lesz, ahogy halad előre a cselekmény.
A nevezetes tercettben először alázza meg őt Leonora: füle hallatára bizonygatja Manricónak, hogy Luna semmit nem jelent neki, ellenben őt, a trubadúrt mennyire szereti. De ezzel nincs vége: még egyszer át kell élnie ugyanezt, amikor Leonora inkább a zárdát választaná, mint őt, majd ismét csak a szeme láttára örvendezik Manrico \"feltámadásán\". Nem irigylésre méltó helyzet. Lehet mondani, hogy tanul belőle, mert a negyedik felvonásban már-már lemondana Leonoráról, aki viszont hirtelen önként ajánlkozik, de most meg a halált választja a gróf helyett. Sorsüldözött grófunk végül Azucena sorsára jut, akit idáig saját fiának elvesztése és anyja kérése is nyomasztott - most Luna néz szembe a ténnyel, hogy saját vérét pusztította el.

Leonorának a fentiek alapján Radames lehet a megfelelője - mindketten önálló akarattal rendelkeznek, és ahogyan az egyiptomi vezér sem volt képes becsapni Amnerist, így Leonora sem képes elszökni Manricóval, de szerelméhez sem lesz hűtlen, így a halált választja.

A legkidolgozatlanabb jellem Manrico (párja Aida), róla lényegben annyit tudunk, hogy bátor, szereti az anyját és Leonorát, valamint féltékeny természetű. Amikor kedvese zárdába készül, indul megmenteni. Amikor anyját elfogják, indul megmenteni. Amikor parancsot kap, hogy védje az erődöt, védi, amíg tudja. Döntéshelyzetbe akkor kerül, Aidához hasonlóan, amikor az élete a tét. Aida sem menekül, inkább a közös sírt választja, és Manrico sem akar szabadon élni Leonora nélkül.

Azucena a legérdekesebb figura. És a legdetermináltabb sorsú. Anyja halála állandóan kísérti, a sikertelen bosszú ráadásul saját gyermekét pusztította el, ezzel a teherrel is együtt kell élnie. Közben saját fiaként szereti azt, akit el kellene pusztítania, hogy megszabaduljon a látomásaitól. Mindennek ő a kulcsa tehát. Õ tudja egyedül azt a titkot, amely megakadályozná a vérontást. Miért nem mondja el Lunának? Főleg, amikor megtudja, hogy kicsoda a gróf? Manrico halálát akarná? Nem valószínű, hiszen akkor hagyta volna meghalni a csata után, és nem ápolja. Saját életét félti? Luna talán akkor is máglyára küldené, ha visszaadná neki a testvérét? Alighanem arra vár, hogy valami módon megoldódik az ügy, lehetőleg úgy, hogy neki ne legyen része benne. A utolsó felkiáltása (\"Sei vendicata, o madre!\") úgy is értelmezhető, hogy megszabadult végre a tehertől. De csak az egyiktől, hiszen ezzel együtt nevelt fiát is elveszítette.
Ha végigvisszük az Aida-párhuzamot, akkor neki Amonasrót kell megfeleltetnünk, bár ők hasonlítanak legkevésbé az eddig tárgyalt párok közül. Annyiban közös a sorsuk, hogy mindkettejüket egy magasabb cél irányítja; a cigányasszonyt az esküjének való megfelelés, Amonasrót pedig király mivolta és a haza megmentése vezérli, amikor árulásra kényszeríti leányát és ezzel Radamest is.

Ha már Azucena, akkor Szendrényi Katalin. Az első, ami feltűnik, hogy nem hiányoljuk a mezzo hangot. Vagy inkább: észre sem vennénk, ha nem tudjuk, hogy szoprán szerepeket énekelt idáig. Megnyugtatóan biztosak a magasságok, de még kellemesebb, hogy a mélységek is megvannak, méghozzá felesleges mesterséges sötétítés nélkül. De ez idáig csak énektechnika, ennél jóval több ez az alakítás. Jelen van a színpadon, minden szavával; nem mozog, téblábol feleslegesen, mellőzi a szükségtelen manírokat, a dráma belülről szólal meg, nem külső eszközökkel. Éppen attól katartikus az utolsó megszólalás, mert benne érezni a fent elmondottakat: akarata ellenére teljesítette az ígéretét, és ebbe kicsit maga is belehal, ahogyan sorstársa, Luna is.

Hangfenoméneket emlegettem a címben - nem véletlenül. Ritkán kerül egy előadásba ennyi jó énekes, és ennek az operának tényleg jót tesznek, mert rengeteg gyönyörű énekelnivaló jut nekik.
Mindenképpen fantasztikus hang a vissza-visszatérő vendégtenoristánk, Lee Jeong-Won. Sajnos, többnyire tényleg csak hang, általában annyira izgalmas a színpadon, mint a hatnapos eső, de elnézzük neki, mert úgy énekel.
Mondom: általában. Mert egészen más a helyzet, ha olyan partnerei vannak, akik nem hagyják \"lazsálni\". Például Szendrényi Katalin, de különösen: Tokody Ilona. Õ igazi katalizátor: mindenkiből kihozza a maximumot, most a koreai tenor is egészen más volt például a szerelmi kettősben, mint egyébkor, vagy más szerepeiben. A strettából így is hiányzott egy kis tűz, de az \"Ah! sì, ben mio\"-t úgy énekelte, hogy el kellett olvadni tőle.

Hazai erősségünk, Fokanov Anatolij szintén hangvirtuóz, de az utóbbi időben kifejezésben is sokat fejlődött. Neki is nagy segítség persze a partner, ennyit még egy Leonora sem hozott ki belőle, mint ezen az estén. Sokáig kellett nélkülöznünk ebben a szerepben, mert a múlt évadban nem énekelte (most is csak ez egyszer), de megérte kivárni. Ahogyan a második felvonásbeli ária szólt - így még talán sosem énekelte. De élmény minden megszólalása. Érdekesen és nehezen árnyalható Luna figurája, mert viszonylag sokszor érkezik egyedül a színre, akkor rendszerint elsóhajtja, hogy \"Leonora...\", és rögtön jön valaki egy hírrel, vagy éppen felhangzik a trubadúr dala. Érzelmeit lényegében ebbe a névbe kell sűrítenie, kivétel csak az említett \"Il balen del suo sorriso\" kezdetű ária. Egyébként a keménykezű grófot kell játszania, így hitelesebb lesz az összeomlás a végén.

Akire nem lehet nem figyelni: Tokody Ilona. Nem egyszerűen jelen van a színpadon - sugárzik. És amint láttuk, minden partnerére hatással van, bevonja őket is a játékba, ezáltal az egész előadást magasabb régióba emeli: színházat csinál. Kedves barátom azt mondta, akkor is jó, ha nem énekel egy hangot sem. Barátnőmnek kevésbé tetszett, a többiekhez képest fátyolosnak találta a hangját. Kinek van igaza? Mindkettejüknek. Természetesen énekelt, méghozzá jól hallhatóan, de a partnerek hanganyagánál neki már kevesebb áll rendelkezésére. Ez tény, de az is, hogy mindent kihoz belőle, amit lehet. Nagyon szubjektív, és mindenkinél máshol van az a határ, ameddig azt mondjuk, hogy egyelőre többet kapunk tőle a színpadon, többet veszítenénk, ha nem lépne fel, mint amennyit hiányolunk esetleg a szerepből. A korosztályom feltétlenül örülhet, hogy nem maradt le végleg a csodáról.

Az általános vélekedéssel ellentétben Ferrando nem mellékszerep. Verdi valóban bőkezűen bánt hőseivel, nem csak a fenti négyesnek jutottak szebbnél szebb áriák, együttesek, mellettük Ferrando is kapott egy szép és nem könnyű bevezető jelenetet, amely ráadásul kulcsfontosságú elbeszélés a történet szempontjából: innen ismerjük meg az előzményeket. Palerdi András így már a darab elején megérdemelt ovációt csiholhat ki a közönségből: erőteljes, magabiztos - egyszóval: ideális az alakítása.

A szólisták mellett az énekkar sem panaszkodhat: a Mester változatos, izgalmas kórusbetétekkel kedveskedett nekik. Nem véletlenül lett sláger a cigányok kórusa, de nagyon lehet szeretni az apácák énekét, valamint a Misererét kísérő rabkórust is.
A karmesteri pulpituson ma este a karigazgatót, Szabó Sipos Mátét fedezhettük fel, akinek mozdulataiból látható: nem sajnálja az energiát, mindenkinek vezényel, az árokban és a színpadon is lehet rá számítani. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy egység volt a zenekarban és az énekkarban is, remekül kiegészítve a kiemelkedő szóló teljesítményeket.

Már megint egy olyan előadás, amely bátran feliratkozhat az évad legjobbjai közé, ha majd szavazásra kerül sor.