Sir Neville és a kocsonya (Az Academy of St. Martin in the Fields koncertje)

2007. január 15.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Academy of St. Martin in the Fields
Baiba Skride (hegedű)
Vez.: Sir Neville Marriner

KODÁLY: Galántai táncok
DVORÁK: a-moll hegedűverseny
MENDELSSOHN: IV. ("Olasz") szimfónia

Pár évvel ezelőtt egy kedves baráti társaságot invitáltam meg vacsorára. Mivel már többször eldicsekedtem vele, hogy milyen remek kocsonyát tudok készíteni, ezzel készültem. Napokkal korábban bevásároltam, gondosan ügyelve arra, hogy minden alapanyag a lehető legjobb legyen, és a látogatást megelőző délután nekiláttam az elkészítésének. Finoman apróra vágtam a zöldségeket, feltettem főni a húst, a körmöt, lábat és fejet, majd fűszereztem. Lassú tűzön főztem, hogy minél stabilabb legyen. Vagy másfél órával később követtem el a végzetes hibát, amikor belekóstoltam, sótlannak ítéltem és jó alaposan pótoltam a hiányt. Kis idővel később leszedtem a tűzről, és tányérokba csoportosítottam a levest és tartalmát. Hűvös helyre félretettem, de órákkal később keserűen csalódva kellett megállapítanom, hogy a kocsonya csak nem akart megkötni. Rutinosabb ismerősömet felhívva derült ki számomra, hogy én balga az utólagos sózással akadályoztam meg - végleg - a kocsonya dermedését.

Jutott mindez eszembe a Saint Martin in the Fields Kamarazenekar legújabb budapesti koncertjén. Az együttes öt év alatt immár harmadszor fordult meg Budapesten, de mint minden eddigi alkalommal, ezúttal sem volt problémamentes a fellépésük. Csak míg korábban egy-egy kiemelkedő szólista (2003-ban Murray Perahia, 2005-ben Joshua Bell) vezetésével léptek közönség elé, ezúttal alapító koncertmesterük, a karmesterként is fantasztikus pályát befutó Sir Neville Marriner irányítása mellett zenéltek. Minden adva volt tehát a tökéletességhez - éppúgy, mint a kocsonyánál. A jó alapanyagot Kodály, Dvořák és Mendelssohn-Bartholdy szolgáltatta, s a neves konyhai személyzetre sem lehetett panasz.

Az est a Galántai táncokkal indult. A művel gyaníthatóan miattunk készült az együttes, ami még nem lenne baj, sőt, megtisztelő. Viszont Kodály elég virtuóz szólamkezelést kért zenészeitől, s ez eléggé akadozott. Kócosan, fésületlenül, kicsit dülöngélve-zötykölődve szólt az együttes. Talán kellett volna még két próba? Érdekes viszont, hogy a magyaros jelleg hibátlanul átjött, tehát a dirigens a kevés próbán is figyelhetett arra, hogy a mű megszólaltatásához nem elég a kottát lejátszani. Külön kiemelném klarinétosuk teljesítményét, aki a szólót "echte magyarsággal" adta elő.

Na, majd a versenyműnél! - gondoltam. Dvořák ritkábban játszott a-moll hegedűversenyének (Op.53) szólistája a híres-neves brüsszeli hegedűverseny 2001-es győztese, Baiba Skride volt. Jó lenne azt írni, hogy a kedves, ifjú hölgy jött, látott és győzött, de sajnos inkább csak jött és nézelődött. Az alig félszáz zenészből álló zenekar könnyedén lemosta őt. Hegedűhangja néha kislányosan csilingelt elő a rögtönzéses első tételnél, amúgy a zenekari massza jótékonyan fedte le ténykedését. Pedig Marriner láthatóan visszafogta zenekarát, de hiába. Leginkább az éteri finomságú második tétel tetszett, ott viszont a melankóliával éreztem adósnak a művésznőt. Mondanám, hogy egy férfiasabb hegedűs vagy egy nőiesebb hegedűverseny előnyösebb benyomást keltett volna. (Csak a feministák meg ne verjenek!) A ráadásban Skride egy filozofikus szólótétellel (Adagio Bach d-moll partitájából) vigasztalhatta rajongóit (és magát).

Ekkorra már minden bizodalmunk Mendelssohn IV. ("Olasz") szimfóniájában volt. Hogy majd a műből áradó hamisíthatatlan mediterrán életigenlés, derűs bölcsesség az egész estét bearanyozza, feledtetve a megelőző hézagokat. Persze nem így történt. A zenekar tisztességesen eljátszotta a darabot, a dirigens is megfelelően kézben tartva irányította őket, mégis hiányzott valami.
A derű, a bölcsesség és az életigenlés.

Milyen érdekes, hogy vannak művek, melyeket nem elég csak lejátszani! Az úgy kevés, mert a lényeg vagy hiányzik, vagy rossz helyen van. Mint a só, ami vagy kevés, vagy nem a kellő pillanatban kerül az ételbe. Mert hiába cizellált és hiába pontos egy vonóskar az első tételben, ha pont azok a hangsúlyok hiányoznak, amelyek révén fénnyel telne meg a hangzás. És hiába csendes és lassú a második, ha nem halljuk ki belőle a könnyed derűt, akkor csak nehézkes és vontatott lesz. S a táncos harmadik tétel is csak akkor tölti be nosztalgikus szerepét, ha megjelenik benne a közelben leselkedő romantika.
Szóval a só, a só, a só.

Az utolsó döfést a hipp-hopp előkapott zenekari ráadás adta, az V. ("Reformáció") szimfónia lassú tétele, meglehetősen negédes és semmitmondó kivitelben. De Sir Neville Marrinernek már a tapsot sem volt türelme kivárni, karon ragadta koncertmesterét, és heves integetés közben kihúzta a pódiumról. Lehet, hogy az egész estéről pont ez az érzés fog megmaradni. Amint az idős Maestro a vacsora elrontásának biztos tudatában menekült el a pódiumról.

Szóval, hogy a lényegre visszatérjek, a kocsonyát bizony Berry kutyám ette meg apránként, nagy megelégedésére. Én pedig még aznap este elrohantam venni egy nagy adag puha hátszínt, s a kocsonyára vágyó vendégeim másnap isteni tatár bifszteket kaptak.

Máig is emlegetik.