Sikerre ítélve (Vengerov a Tavaszi Fesztiválon)

Maxim Vengerov (fotó: Felvégi Andrea)

Liszt Ferenc Kamarazenekar
Maxim Vengerov – hegedű
Öczan Ulucan – hegedű, brácsa

BACH: d-moll concerto két hegedűre, BWV 1043
MOZART: Esz-dúr sinfonia concertante hegedűre, brácsára és zenekarra, K. 364
MOZART: C-dúr szimfónia, K.551

*

Ami itt következik, az egyáltalán nem akar zenekritika lenni. Elmélkedés csupán egy koncert ürügyén a zenetudomány fejlődéséről, az előadóművészek felelősségéről és zenei ízléséről, valamint a közönség igen érthetetlen viselkedéséről.

Nemrégiben egy táplálkozástudományi kérdésfelvetés kapcsán egy szakértő ezt találta mondani: a tudomány halad előre, ami tegnap még igaz volt, annak ma már talán az ellenkezője sem az. És igen, bizony, a zenetudomány is halad előre, és ami tegnap még szépnek és igaznak tűnt, az talán mára már bántja a hallgató fülét.

A művelt, érdeklődő hallgatóét persze. Aki nem azért megy koncertre, hogy elüsse az időt, hogy bemutassa az új kiskosztümjét vagy a méregdrága kígyóbőr retiküljét. Hogy nagyokat ásítozva keresgélje a cukorkát cipzáras táskájában (természetesen a lassú tétel közben, sosem két tétel közötti szünetben a köhögésrohamok közepette), hogy aztán a mű végén elsőként ordíthassa be a brávót valamire, amire szinte egyáltalán nem is figyelt oda. Vagy, mert a baráti köre is megy, meg aztán a Tavaszi Fesztivál amolyan előkelő dolog, de legalábbis elég drága ahhoz, hogy biztosan jó legyen.

Tehát a művelt és érdeklődő hallgató, aki a fentieket sosem teszi, tudja, hogy a zenetudomány már kitalálta, nem feltétlenül muszáj Bachot áradó romantikával, agyonvibrált hangokkal és dagadó kebellel előadni.

Persze a művelt hallgatóból kevés van, és ezt jól tudja az okos muzsikus is. Amíg van közönsége a romantikusan játszott Bachnak és Mozartnak, addig előadója is lesz. Nem szeretnék nagyon belebonyolódni az előadóművész felelősségébe, hogy mennyire dolga neki a közönség ízlésének formálása, hogy milyen lényeges volna, hogy legyen stílusérzéke és átlagon felüli zenei ízlése, és kövesse a zenetudomány felfedezéseit. Előadóművészből is igen sokféle van, ahogyan hallgatóból is. És kár morgolódnom, hiszen minden művész megtalálja magának a megfelelő közönségét. És ez így jól is van.

Maxim Vengerov – úgy érzem – nem tartozik azok közé, akik a zenetudomány naprakész követését a legfontosabbnak érzik. Ő valószínűleg a szívből jövő, érzelmes, áradó zenélést tartja fontosnak, és ez alapvetően nagyon helyes is. Mindegy, mit játszik, mindig egyformán gyönyörűen hegedül. Igen, gyönyörűen. És igen, egyformán. A technikája vitathatatlanul tökéletes, Vengerov virtuóz, szenvedélyes és rendkívül magával ragadó művész. Alaposan megvibrál minden hangot, elgyönyörködik bennük, élvezi a Stradivari mézédes hangját. És élvezheti is, mert valóban csodás, szinte varázslatos hang.

Érdekes, mennyire a helyére kerül minden, amikor a szünet előtt eljön az első ráadás ideje. Vengerov Ravelt játszik. És ez az, amit tökéletesen csinál. Ez az a zene, aminek jól áll Vengerov előadásmódja. Itt nincs bennem semmi kétség, nincsenek kérdések és szemráncolás, itt minden rendben van, végre élvezem a koncertet.

De Vengerov ezen az estén nem csupán hegedűtudását csillogtatja meg. A koncert második részében karmesterként lép a zenekar elé. Mozart Jupiter szimfóniája valóban a zeneirodalom egyik legnagyobb alkotása. Ha egy együttes csak annyit tesz, hogy mindent eljátszik, ami a kottában le van jegyezve, a zene már akkor is gyönyörű. Persze a Liszt Ferenc Kamarazenekar ennél sokkal többet is nyújt. De Maxim Vengerov szerintem nem tesz egyebet, mint hogy odaáll ez elé a kiváló, tapasztalt zenekar elé, és kedvesen részt vesz a szimfónia előadásában. Nem történik semmi különös, Mozart zenéjét mindig öröm hallani, akkor is, ha ezredszer ugyanúgy hallja az ember. És a záró tétel tempóválasztása biztosítja a tomboló sikert.

Az, hogy engem zavar ez a romantizált Bach-kettősverseny, és nem örülök, hogy Mozart és Bach között nem érzek különbséget, sőt folytonosan arra kell magam emlékeztetni, hogy ez nem Brahms, vagy Csajkovszkij, mert a hangzás alapján akár az is lehetne, hát az én bajom. És hogy kicsit unatkozom is, mert ezt már több tucatszor hallottam így, és azt vártam volna, hogy ha valaki ennyire népszerű darabokat vesz elő, akkor biztosan van valami különös mondanivalója róluk, hát az is legyen az én saját magánügyem.

Az biztos, hogy Vengerov semmit nem bíz a véletlenre, különösen nem egy hangverseny sikerét. A műsor összeállítása már önmagában is teljes garancia. Két ilyen versenyművel és a világ egyik legszebb szimfóniájával egyszerűen nem lehet megúszni a publikum lelkes tombolását. És nem is ússzuk meg. A közönség jól érzi magát, brávóz és éljenez. És miért is ne tenné? A hegedűhangok gyönyörűek, a zene zseniálisan lett megírva, minden jó úgy, ahogyan van. És a koncert végi ráadásként meghallgathatjuk Massenet Meditationját is.
Biztos, ami biztos…