Se több, se kevesebb (Schiff és az Európa Kamarazenekar)

2008. február 7.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Európa Kamarazenekar
Vezényelt és zongorán közreműködött: Schiff András

MENDELSSOHN: Hebridák – nyitány, Op.26
SCHUMANN: Bevezetés és allegro appassionato, Op.92
MENDELSSOHN: d-moll zongoraverseny, Op.40
SCHUMANN: II. (C-dúr) szimfónia, Op.61

Robert Schumann része a legnagyobbak társaságának. És valahogy mégsem. A sebtiben vizualizált, és szükségképpen szubjektivitástól sem mentes koordinátarendszerben valahol ott magaslik előtte Schubert (Beethovenről nem is beszélve), mögötte Brahms, és akkor az ellentábor Lisztjét, Wagnerét, és az egyéb nációk nagyjait nem is említettük. Mindenki elismeri szellemét, éleslátású kritikusi vénáját, szerkesztői, szervezői, közéleti rátermettségét. De hát ő mégiscsak zeneszerző volt, hát ilyeténképpen felemás a megítélés. Pedig alighanem csak arról van szó, hogy Schumann zenéje tán kevésbé viseli jól a hullámzó előadói színvonalat. Előre mondom, ez a koncert jó volt arra, hogy közelebb hozza Schumannt olyan hallgatók szívéhez, akik eddig a homályos féltávolba száműzték.

És akkor itt van az érzékenyen felépített program másik komponistája, Schumann közeli cimborája, Mendelssohn, akiről gyakorta elhangzik, hogy Mozarthoz mérhető csodagyerek és tehetség volt, ugyanakkor valahogy ő is az a kategória, melyben jóval könnyedebben meg lehet kérdőjelezni egy-egy műve valós értékét, mint mondjuk Brahms bármely opusa esetében. Egyébként nagyjából ezt tette Schumann is a d-moll zongoraversennyel, mikor kritikát írt róla, bár ezt megfelelő árnyaltsággal és stílusérzékkel tette.

Két fő erénye volt a hangversenynek, nyilván sok más mellett. Az egyik, hogy az Európa Kamarazenekar összhangja valóban gyönyörű. A másik pedig a zenélési kedv, nem tudok jobb szót, a lelkes együttjáték, ami láthatóan valódi örömforrása a zenekarban ülő muzsikusoknak. Nem csupán a szólamvezetők, hanem a leghátsó állásokban játszó vonósok mozgásán, lendületén is ez látszik. Készséggel elhiszem, hogy a zenekar egyébként is ilyen, ezen az estén azonban egyértelmű volt, hogy Schiff András sokat adott bele a közösbe, és ennek hasznát a publikum fölözte le.

Pedig kicsit aggódtam a hangversenyt megelőzően, ezt nem tagadom. Meg persze kíváncsi voltam, mert élőben még nem láttam dirigálni őt. Elég-e a jószerivel megkérdőjelezhetetlen szólista múlt (és jelen)? A széleskörű elismertség, a világfi szabad és irigyelt helyzete? Hogyan befolyásolja mindezt kétségtelenül megosztó személyisége, maníroktól mentes, ám a maga csendes módján őszinte és sokak szerint túl élesen szókimondó habitusa? Hogy jön a képbe mindennek tetején az itthon tapasztalható látványos imádat, amely feléje irányul? De főként tehát: milyen karmester Schiff András?

Hálát adok a sorsnak, hogy erre a kérdésre nemigen kaptam választ, így referálnom sem kell róla. De ez így volt jó. Ugyanis a hagyományos kamarazenekar és a nagy szimfonikus együttes határmezsgyéjén lavírozó társulat nagyon összeszokottnak tűnt, Schiff pedig személyiségével, gondtalan örömével és muzikalitásával irányított. Olybá tűnt, hogy elsősorban segíti a zenekart az együttzenélésben.

Ez nem jelenti persze azt, hogy koncepció, vagy dirigensi elképzelés nélkül lépett pódiumra, mindössze annyi történt, hogy nem voltunk részesei sem forradalmian új értelmezésnek, sem hosszas labormunkával kikevert spéci zenekari hangzásnak. Schiff legnagyobb érdeme abban állt, hogy hagyta játszani a zenekart, hagyta, hogy a művek megszólaljanak, és ehhez minden segítséget megadott; határozott, de nem szélsőséges tempókat, átgondolt, ám sosem túljátszott dramaturgiai íveket. Egy percig sem kétséges, hogy ezek a muzsikusok, ha muszáj, karmester nélkül is elboldogulnak koraromantikus zenekari művekkel – ennek fényes tanújelét tették a két zongorás mű cseppet sem könnyű kísérése alatt –, Schiff azonban hozzátette azt, amitől előadássá nemesült az együttzenélés. Mégis sokkal inkább éreztem a zenekar egy tagjának, mint teljhatalmú vezetőjének, és ez nagyon üde összetevője volt a hangversenynek.

A Hebridák-nyitány gyönyörűen indult, és ugyanolyan szépen is folytatódott. Már itt érezhető volt, hogy a kisebb kamaraegyüttesekben is gyakran játszó zenészek a pianókban, halk belépőkben és szólókban élnek igazán. A jazzkoncertek hagyományos koreográfiája jutott eszembe, amikor a zenészek előrelépnek egy-egy szóló erejéig, majd hátrahúzódnak ismét, hogy valaki más kapjon lehetőséget. Ilyesmiben nagyon jók az Európa Kamarazenekar tagjai, valósággal fürdőztek a pár pillanatnyi önálló játék lehetőségében.

Schumann rendhagyó zongoraversenye, a Bevezetés és allegro appassionato következett ez után, majd Mendelssohn, még a g-moll hangneműnél is ritkábban játszott d-moll zongoraversenye, mely – micsoda lelemény – egy allegro appassionato tétellel kezdődik. Schumann felületesnek érezte, mi pedig majd két évszázad távlatából maximum azt róhatjuk fel neki, hogy nincs egy olyan fülbemászó témája, mint az e-moll hegedűkoncertnek. Egyébként igazi Mendelssohn: sziporkázó, néhol robbanékony, ötletes és színes. Annál mindenképpen többre hivatott, hogy hosszú éveket kelljen várni egy-egy újabb megszólaltatására.

Schiff örömzenélésre való hajlama szükségszerűen ebben a két darabban domborodott ki igazán: semmi görcsös igyekezet a zenekar összefogására, fel-felpattant a zongora mellől, miközben fél kezével még játszott, majd visszahuppant a székre, és mindezt zavartalan könnyedséggel tette.

A szünet utánra maradt Schumann számozás szerinti második szimfóniája, amely se nem a Rajnai, se nem a Tavaszi, és nem is a sajátos szerkezetű, híres negyedik, ami mellesleg épp a megszólaltatott C-dúr előtt született. Mi itt, a Kárpát-medencében a hetvenes évek óta amúgy is igen közel érezzük magunkhoz ezt a szimfóniát, különösképp pedig a második tételét. Azt mondják, hogy az akkori kettes csatorna híradója főcímzenéjéül választott részlet tönkretette számunkra ezt a csodálatos művet; nos, én épp ekkor szerettem meg igazán. Hiába, a gyermekkori kötődések gyakran egy életre szólnak, azóta is ez a kedvenc Schumann-szimfóniám.

A két ráadás (egy-egy részlet a Szentivánéji álomból és Schubert Rosamunda kísérőzenéjéből) során sem történt más, Schiff és az Európa Kamarazenekar folytatta, amit addig is tett; játszott, énekelt, zenélt, ennél se nem többet, se nem kevesebbet, és mindezt képes volt örömmel tenni.