Se Händel, se Mozart (Messiás / Dennis Russel Davies)

2006. december 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

HÄNDEL: Messiás - MOZART átdolgozásában

Christiane Oelze - szoprán
Christa Ratzenböck - alt
Kurt Azesberger - tenor
Gustáv Beláček - basszus
Linzi Bruckner Zenekar
Linzi Színházi Kórus
Vez.: Dennis Russel Davies

Mozart, amint Bécsbe érkezése után kapcsolatba került van Swieten báróval, hamar bekerült a régi zene rajongóinak körébe. Ez a kis társaság vasárnaponként a báró otthonában találkozott, és együtt muzsikált. Mozart gyakorlatilag Swieten gazdag zenei könyvtárában ismerkedett meg Bach és Händel műveivel, innen kapta a motivációt, hogy például a fúgával, mint zenei formával komolyabban foglalkozni kezdjen. A vasárnapi összejöveteleken az oratóriumok is előkerültek, de csupán zongorán megszólalva nyílván nem tudtak igazán nagy hatást elérni.

Van Swieten 1786-ban \"Gesellschaft der associirten Cavaliers\" néven társaságot alapított, melynek egyik célja éppen Händel oratóriumainak bemutatása volt. Ezen hangversenyek karmesteréül 1788-tól sikerült megnyernie Mozartot, aki megbízást kapott a művek átdolgozására és betanítására, ugyanis ezeket a hangversenyeket - ellentétben az akkori szokásokkal - hosszas próbafolyamatok előzték meg. Az oratóriumok szövegét egyébként Swieten báró fordította német nyelvre. Mozart nem kívánta átírni a műveket, csupán az akkori hangzásképnek megfelelően egységesebb zenekari hangzást igyekezett létrehozni. Fuvolák, oboák és klarinétok kerültek a zenekarba, a trombitaszólók szinte eltűntek, ehelyett inkább a kürtök, a fagott kaptak fontosabb szerepet. Az énekszólókat is az adott énekesek tehetségéhez, hangi adottságaihoz igazította.

Ebben az időszakban Mozart négy Händel-oratóriumot dolgozott át, Az Acis és Galateát (1788), a Messiást (1789), a Nagy Sándor ünnepét és a Cecília ódát (1790).

Mindezen információk birtokában kíváncsian vártam a Linzi Bruckner Zenekar péntek esti hangversenyét. Nagyon érdekelt, milyen lehet egy barokk oratórium Mozart átdolgozásában. Nos, a válasz nem is oly egyszerű.

Egyfelől azért nem, mert nehéz eldönteni, milyen füllel is hallgassuk ezt a zenét? Barokk, vagy klasszikus mű az, amit hallunk? Mozart, vagy Händel zenéje? Másrészt pedig nagyon sok múlik az előadók viszonyulásán is. Ők vajon hogyan válaszolnak az iménti kérdésekre, milyen koncepció alapján tolmácsolják a Händel-Mozart Messiást.

A zenekari hangzás semmiképp sem volt barokkosnak nevezhető. Az együttes viszonylag nagy létszáma, s a vonósok játékmódja sokkal inkább a klasszikus stílust idézte - megfelelően a Mozart korabeli elvárásoknak -, bár leginkább afféle stílustalanság benyomását keltette. Számomra éppen az hiányzott Mozart Messiásából, ami annyira megkülönbözteti Händel muzsikáját minden mástól. Valamiféle fenségesség, áttetsző fényesség, nem is tudom, nagyon nehéz ezt szavakkal kifejezni.

Már önmagában az a tény, hogy németül halljuk a szöveget, szokatlan, kissé zavaró volt. Némelyik tételre nehéz volt ráismerni a különös hangszerelésben, egyes áriák más hangfajban szólaltak meg, néhány kórustétel négyszólamú szólóval indult, melyeket a kar tagjai énekeltek, több-kevesebb sikerrel. Meg kell mondanom, ezt például nem éreztem túl szerencsés fogásnak. Az áriatételekben gyakran különös hangzású fafúvós állásokat hallhattunk.

A zenekarról általában elmondható, hogy egységesen szólt, különösen a hegedűszólamot éreztem jónak, a mélyvonósok irányából időnként kellemetlen hangok jöttek. A fúvósok is megbízhatóan szóltak, bár voltak pillanatok, amikor nem voltam biztos benne, hogy ugyanazt a karmestert látja-e minden szólam. A kórus nem volt igazán meggyőző. Nem csak akkor, amikor az említett szólóéneklések rontották az összhatást, hanem úgy általában sem. Csúnyán vibráltak, kissé nyersen, erőszakosan szóltak.

Az énekes szólisták meglehetősen eltérő teljesítményt nyújtottak. Számomra leginkább Christiane Oelze éneklése volt meggyőző. Gyönyörű a hangja, jól is bánik vele, csak egy kicsit \"operásan\" adta elő az áriákat.
Christa Ratzenböck számára valószínűleg kellemetlen élmény volt a péntek esti koncert. A művésznőnek kétségtelenül igen szép a hangja, de sajnos nagyon halk volt, és az idő múlásával egyre hamisabbá vált, annyira, hogy a hangverseny végére már-már hallgathatatlan lett. A negatív csúcs az az ária volt, amelyben az althoz csatlakozott a tenorista és a continuo - amelyben a brácsa is meglehetősen hamiskás volt -, és a tenorista időnként nem tudta hol tartanak, így aztán az egészből egyfajta \"csak ezen legyünk túl egyszer\" hangulat áradt.

Ha már a tenoristánál tartunk, Kurt Azesberger hangja kétségkívül hatalmas, színészi játékával magasan kitűnt az énekesek közül, de sajnos intonációs pontatlanságaival is előkelő helyen állt. A basszus szólamot éneklő Gustáv Beláček sokkal megbízhatóbb füllel rendelkezik, ő viszont meglehetősen lemaradt a kifejezőerő terén.

Megvallom, bár igyekeztem, nem sikerült teljes mértékben megbarátkoznom Dennis Russel Davies vezénylési stílusával. A hatvankét éves dirigens úgy mozgott a pulpituson, mintha harmincas éveiben járna, rendkívül energikus, szinte hiperaktív benyomást keltve dirigált. Mozdulatai leginkább egy katonazenekar irányítására emlékeztettek, vagy tánckoreográfiára, vagy még inkább valamiféle keleti harcművészet mozdulatsoraira. Ebben a harci pózban tornázta végig a zenét, kivételt csak akkor tett, amikor csembalózott egyik-másik áriában, de azt csak úgy állva, szinte mellékesen vitte véghez. Igazából lényegtelen is volt, csembalózik-e vagy sem…
Minduntalan az a kérdés vetődött fel bennem: Davies talán le akarja győzni a zenét? Mozdulatai cikornyásak, időnként érthetetlenek, máskor indokolatlanul kemények - ám mindvégig elképesztően magabiztosak voltak.

Ennek a nagy csatának igazán sok eredményét nem hallottam. A zenekar, a kórus is nagyrészt ment a maga útján, a hangzás meglehetősen egysíkúan, fantáziátlanul csordogált, az egyetlen valamirevaló hatást mindössze egy igen gyöngéd szopránária és persze a \"Halleluja\" tétel tudta kiváltani, de érzésem szerint az utóbbi csak azért, mert a kissé elcsigázott közönség addigra már nagyon hálás volt minden olyasmiért, ami felrázta a szunyókálásból.

Ezen az estén nem derült fény maradéktalanul arra, milyen is Mozart és Händel közös Messiása.
A karmester elképzelése a műről nem volt egészen világos, és talán a felkészülés sem volt tökéletes, de mindezek ellenére mégis örvendetes, hogy meghallgathattuk ezt a különleges, úgy is mondhatnám különös Messiást péntek este a Művészetek Palotájában.