„Schumanntól Kálmán Imréig” – Andreas Schager és a hölgyek az Operaházban
Magyar Állami Operaház
2026. november 15.
Andreas Schager – tenor
Donka Angatscheva – zongora
Lidia Baich – hegedű
Részletek Schumann, Schubert, R. Strauss, Liszt és Wagner művekből
Hosszan vacciláltam: el akarok-e menni Andreas Schager ária- és dalestjére? Végül a program győzött, Schumanntól Wagnerig, ez nem lehet rossz. Így utólag úgy gondolom, lehettem volna elővigyázatosabb, mert a túl sok szerző azzal fenyeget, hogy nem mindegyik lesz igazán autentikus. Magában az előadókban nem volt kételyem, bár a hangszeres hölgyeket nem ismertem. Andreas Schager egy évtizede Bayreuth egyik oszlopa, zsinórban elénekelte Wagner majd összes hőstenor szólamát, egyedül a Tannhäuser és Siegmund maradt ki, azokat meg énekelte másutt. A Zöld Dombon évekig egyedül volt Parsifal, Erik, mindkét Siegfried és Trisztán, az idén ehhez behúzta még Rienzit is. Azután az előadás előtt két órával Operatikus Kolléga, miután megtudta az esti programom, pontos ütemérzékkel elhelyezte a tőrt a megfelelő helyen: „az a Mozart-tenor, aki Wagnert énekel?”
Schager a Dichterliebével kezdte, a dilemmám idején talán ez volt a legnyomósabb érv, hogy eljöjjek. Kevesen tartják műsoron, még kevesebben tudják igazán megtalálni a kulcsot ehhez a technikailag nem a legnehezebb, de hangulatilag az egyik legmegfoghatatlanabb remekműhöz. Egyszer hosszasan elemeztem, hogy Fritz Wunderlich mekkora utat járt be, mire a tökéletességnek ama magas fokát elérte a legutolsó koncertjére. Persze, hálátlan helyzet Wunderlich után ezzel a dalciklussal kezdeni – nemcsak előadóként, hallgatóként is.
Schager ennek megfelelően idegesen kezd. Még soha egyetlen dalesten nem foglalkoztatott különösebben az előadó vizuális tevékenysége, de most óhatatlanul a produkció elé türemkedett. Schager ugyanis szükségét érzi, hogy minden frázist külön kézmozdulattal és fintorral interpretáljon. Ezek a mozdulatok pedig nagyon egyformák, széttárja a két karját, összecsukja, megint széttárja (kicsit magasabban vagy mélyebben), megint összecsukja, néha csak az egyiket lendíti. Egy idő után az énekes idegessége rám is hat, amin nem segít az sem, ahogy a frázisok végén széles mosollyal kinéz ránk. Akkor is, ha legszomorúbb dologról énekelt előtte. Ez a frázisonként újrainduló gesztikuláció széttördeli az előadást. Próbálok csukott szemmel hallgatni, de azt is széttördeltnek hallom. A hangok a helyükön vannak, de nem áll igazán össze az egész.
A nagyközönség is elveszik, nem is mindig tudja követni az előadót. Az egyik dal végén Schager tesz egy rossz mozdulatot, mire a művet kevésbé ismerők egy része tapsviharban tör ki, az énekesnek kell jelezni, hogy még van néhány dal hátra. Amikor még nem szólalt meg, határozottan imponált, hogy fejből énekel (ez végig így maradt), de lehet, hogy jobb lett volna, ha tekintetét a kottatartóra szegezné, a kezét meg csak lapozásra használná. Végigvergődünk A költő szerelmén, de nincs semmi költőiség, korrekt előadás, mosolygó énekes. A pianista hölgy, Donka Angatscheva, bolgár származású Ausztriában élő művész. Semmi kiugró, kellemesen simogatja a billentyűket, időnként megrázza szép hosszú szőke hajzuhatagát.
A Dichterliebe után Schubert következik. A zongorista mellé egy másik szőke démon, Lidia Baich csatlakozik hegedűjével, róla később kiderítem, hogy civilben Schager hitvese. A D 574-es A-dúr Grand Duo nem annyira látványos mű, az átlagosnál több a filozófia van benne, de ez most nem derül ki. Az előadás csak amolyan tisztességes iskolamunka, kevés igazán kidolgozott részlet tűnik fel. Kétségkívül unatkozunk, ennek legbiztosabb jele, hogy amikor a hölgyek elhagyják a darab végeztével a színpadot, a taps azon nyomban elhal, mindenki felpattan büfézni. Néhányan távozóra is fogják, az amúgy sem teli nézőtér tovább ritkul a második félidőre (pedig a harmadik emeletet már induláskor gondosan leterelték a földszint elejére, meg a páholyokba).
Szünet után előbb Schager pillanatai következnek, Richard Strauss négy dalára valahogy elmúlt az idegessége, utólag úgy gondolom, hogy Schumann világa nyilván nem érintette meg. Hangadása ezúttal sokkal markánsabb. Az indító Morgen még kevésbé, de a záró Zueignung meghozza a publikum lelkesedését is, bár nekem leginkább Ständchen tetszik leginkább. Egyértelmű, hogy a strauss-i formálás érezhetően sokkal inkább sajátja Schagernek.
A Strauss-dalok között Angatscheva és Baich újabb darabbal állnak elő. Talán Liszt Ferenc grandiózus Grand Duo Concertantja kifejezetten a mi kedvünkért került a műsorba, érezhetően kidolgozott produkció születik. A pianista végre mer a dinamikai szélsőségek felé nyitni és kiderül, hogy Baich a saját jogán is kiváló előadó, virtuóz hangszerkezelése méltán arat nagy sikert.
Utána ráfordulunk Wagnerre. Előbb a hangszeres hölgyek az Esthajnalcsillag-dalt (sic! - így szerepelt a műsorlapon) adják elő, mérsékelten stílusos zongora-brácsa átiratban, majd következik az, amiért tulajdonképpen elzarándokoltunk ezen az esős estében az Operaházba. Schager azt adja, amiben a legelismertebb szerte a világon.
Itt visszatérnék Operatikus korábban ismertetett véleményére. A tenorista (aki amúgy Taminót a repertoárján tartja) hangadása kétségkívül közelebb áll a klasszikus Mozart-tenorokéhoz, mintsem mondjuk Windgassenéhez, Svanholméhoz, vagy Melchioréhoz, hogy csak ezt a három ikonikus nevet említsem az elmúlt évszázadból. Sokkal közelebb van Kónya Sándorhoz, aki viszont sosem énekelte a Schager által huzamosan és sikerrel életre keltett hősi figurákat.
Schager a Grál-elbeszéléssel indít, talán ezért is jutott eszembe Kónya neve, hozzá hasonlóan a lírából kiindulva építi fel a nagyívű monológot. Ha valaki statikusnak, hűvösnek érezte volna Lohengrinjét, mindjárt rácáfol az idehaza ritkán hallott Rienzi-ima szenvedélyes, a drámát szélsőséges tempókkal és széles dallamívekkel bemutató előadásával. A kiírt műsort tenoristánk A walkűr Tavaszi dalával fejezi be, lelkes és érzéki előadásban, minden korábbi kételyt eloszlatva.
A publikum forró ovációját Andreas Schager előbb Kálmán Imre Marica grófnőjéből Tasziló dalával („Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket…”) köszönte meg, majd Angatscheva és Baich Astor Piazzolla Adios Noniño című slágerét adta elő. Végül hármasban ismét a Marica grófnő következett a „Hej, cigány!” erősen hatásvadász, számomra már annyira túlfűtött előadásával, hogy talán még néhai Sárdy János is túlzásnak érezné.
Jó kis hullámvasutazás volt ez az este Schumanntól Kálmán Imréig.

©Fotó: MÁO Berecz Valter
