Schiff András Beethoven-sorozata

2004. november 21. 11h - Zeneakadémia

Beethoven zongoraszonátái 2.
c-moll op.10/1
F-dúr op.10/2
D-dúr op.10/3
c-moll \"Pathétique\" op.13

Schubert: Allegretto, c-moll
Mozart: \"Eine kleine Gigue\"
Smetana: Polka, g-moll (a művész konferálásai szerint)

Vasárnap délelőtt hangzott el az összes Beethoven-zongoraszonátát felvonultató, még két évig tartó sorozat második része. Jöttek a szonáták sorrendi csavar nélkül. Nincs is szükség ilyesmire, hiszen olyan formai, hangnemi, hangulati különbség mutatkozik közöttük, hogy ha egy csoportba tartozó művek kerülnek is egymás mellé, nincs szó egyhangúságról. A három opus tízes szonátát követte még az önálló számot és nevet kapott \"Patetikus\". Rendezni sem lehetetett volna jobban.

Az első, c-moll, a maga \"mannheimi rakéta\" témájával bármilyen koncertnek frappáns kezdés. A szép kiállítású műsorfüzetből, amelynek lényegi része egy Schiff-interjú a szonátákról, bőven lehetett előre tájékozódni. A színpadon két zongora, közelebbről megvizsgálva egy nagy Steinway és egy Bösendorfer. Vajon melyiket melyiken játssza majd?

Bejön, a Steinway-hez ül, és máris száll a rakéta. Zeneileg, nem haditechnikailag indokolt tempóban. Hogy mindennek maradhasson ideje. A koncert első tételétől hallható a művészi hozzáállás. Analitikus, minden hangra figyelő játék, a tételben sarokpontokat képviselő akkordok pontos elhelyezése, hangerőben, intenzitásban. A dallamok hangsúlyozott megszólaltatása - törjenek elő bármelyik szólamban, a basszustól a legfelsőig. De ez nem eredményezett valami száraz olvasatot, inkább a művek gondolati összefüggéseit, valamint a beethoveni kérdésfeltevéseket és a ráadott válaszokat engedte sejtetni. (Itt még minden formai kitörési kísérlet ellenére az igazi klasszikában vagyunk.) Ezek legyenek minél érthetőbbek, az előadóművész csak annyiban álljon a szerző és a végeredményt hallgató közé, amennyire közvetítő szerepe ezt feltétlenül megköveteli.

És szinte rögtön jön a lassú tétel, a köhögésüket a szünetre visszatartók nagy bánatára. Így pont az első hangjai mennek veszendőbe az egyébként gyönyörűen megformált dallamnak, amely szintén csak annyi előadási eszközzel él, amennyi sokkal inkább az értelmi, mint érzelmi befogadásához kell. Ökonomikus pedálhasználat, semmi túlzott ellágyulás. Majd a zárótétel, amelynek sokkal inkább az előzőekhez való kapcsolódása a fontos, mint az a virtuozitás, amely egyébként a Prestissimo feliratból származhatna.

Itt is és később, a többi műben is visszafogottak a tempók, sem túlzott gyorsaság, sem a végletekig való lassítás nem hallható. Így a D-dúr szonátában sem, amelynek 6/8-os, Largo e mesto, tételét szinte 6/4-ben szokás játszani. Itt a gyönyörűen kivitelezett, talán Richtert követő megoldás tűnt fel, az utána következő Menuettora való finom átmenet, tartva a befejező két nagy D pianissimóját, kissé visszafogva a tánctétel tempóját is.

A Bösendorferen szólalt meg az első rész másik két szonátája. Nem jövök rá a választás okára, az én helyemről a két zongora elhelyezéséből adódó hangzásbeli különbség sokkal nagyobb volt, mint amit eltérő típusuk jelenthetett, vagyis jóval halkabban - kevésbé intenzíven - hallottam ezt a hangszert. Beethoven több fortepianót birtokolt nnak idején, ami annyiban is érdekes, hogy másként, mást írhatott az egyre fejlődő, változó instrumentumokra. Itt azonban nem valami történeti hűségre törekvés lehetett a cél, hiszen két modern zongorával ez nem is sikerülhetett volna. A zenei szövet különbözőségei ezektől függetlenül is kívánhattak eltérő hangszereket.

Mindazonáltal a szünet után is maradt a két zongora, sőt helyet cseréltek. Tehát Schiff tartogatott valamit a Patetikus szonáta utánra is.
A műsor ismét c-moll akkord beütésével kezdődött, nem véletlenül jóval vehemensebben az előzőnél, hiszen ilyen, a romantikára utaló elnevezést már akkor is csak okkal kaphatott egy mű. A Pathétique ennek ellenére még klasszikus szonáta, csupán a szélsőségek szélsőségesebbek kissé. A lassú tétel - szerzői meghatározásához méltóan (Adagio cantabile) - énekelt, a Rondo pedig lezárt és feloldott.

Hátra van még hatszor négy szonáta, lesz miért hangversenyre járni a jövőben is.