És működik! (A Bastien és Bastienne gyerekeknek)

2008. január 19.
Zeneakadémia

Pásztorjáték – Mesélő Muzsika II.
MOZART: Bastien és Bastienne
A Győri Filharmonikus Zenekar tagjai
Németh Renáta, Honinger László, Orendt Gyula – ének
Vez.: Hámori Máté

Furcsa, ellentmondásos folyamatok jellemzőek szép új demokráciánk kulturális állapotára: a társadalom, az emberek művészetek iránti igénye statisztikailag egyre kisebb, ugyanakkor sosem látott fellendülést mutatnak bizonyos akciószerűen létrehozott művészeti események, kiállítások, rendezvények. Miközben digitális életünk egyre több időt követel magának hétköznapjainkból – és ennek a csábításnak hajlamosak is vagyunk engedni –, rengeteg könyv jelenik meg napról napra, és nem keveset közülük a magasirodalom körébe sorolnak az ítészek.

Bár arról is sokat panaszkodnak a kulturális élet szereplői, hogy egyre kevésbé olvas a magyar, vagy egyre ritkábban jár színházba, a legzöldebb ufónak mégis a rendszeres hangverseny-látogató érezheti magát. Vannak például külföldi és magyar sztár-írók, akik gyakran tényleg nagyon jó könyvekkel rukkolnak elő, divatos, és hatalmas sorban állásokat generáló színházi előadások, valóságos össznépi megmozdulást kiváltó kiállítások, és ez tulajdonképpen mind üdvözlendő is.

Nem ritka élmény ezzel szemben, hogy olyan emberek, akik előszeretettel járnak színházba, beszélik meg olvasmányélményeiket, és nagy vonalakban naprakésznek tűnnek a kulturális élet fejleményeiben, borzadva fordulnak el, ha komolyzenéről esik szó. Természetesen egy-egy világhírű zenekar vagy szólista idelátogatásakor valóban elkelnek a jegyek az esemény előtt pár héttel, de ezek inkább kivételes helyzetnek számítanak.

Isten ments, hogy egyfajta könnyűzene–komolyzene perpatvart elevenítsek fel, de tény, hogy a „koncert” szó ma az emberek túlnyomó többsége számára a popzenei eseményekkel kezdődik, és mondjuk a jazz vagy világzenei rendezvények magasságában fejeződik be. Hihetetlen mértéket öltött a jobb híján „klasszikus” jelzővel ellátott zenével szemben táplált ellenérzés, az attól való elfordulás.

Nyilván kulcskérdés, hogy az ember gyermekkorában milyen zenei miliőben nő fel, vagy hogy egyáltalán találkozik-e mással, mint amit popcorn-kultúránk eléje tálal zenei fronton is. Hosszú évtizedek nyögvenyelős, és többnyire sikertelen kínlódása áll már mögöttünk azon a téren, amit egy rossz ízű kifejezéssel élve „zenei nevelésnek” nevezünk. Tisztességben megőszült idős zenepedagógusok sziluettje jut eszünkbe, és az ő kései örököseik, akik a Zeneakadémia pódiumának szélén magyaráznak kissé dagályosan, a többnyire hallatlanul unatkozó gyerekpublikum színe előtt. Nem vált be, és ezt akkor is le kell szögeznünk, ha valóban több generációt felnevelő, jelentős pedagógusok is voltak közöttük. Minden, amivel úgy szembesült a felnövekvő generáció, hogy azt a legteljesebb dicsfény vette körül, és sulykoltan hangsúlyozódott gyanús magasművészeti mivolta, döbbenetes – és részben érthető – ellenállást váltott ki a célközönségből. A többség számára rossz emlékű énekórákról nem is beszélve.

Mit lehet tenni? Kell-e egyáltalán bármit is tenni, vagy szülessen meg végre a belenyugvás, hogy Mozart esélytelen Győőőő... izével szemben...?
Vannak próbálkozások, például a „kössük össze a mobilcsengést az eredetivel” típusú mozgalomban. Ez mostanság az új irányvonal.

Szombaton gyermekeknek szánt komolyzenei koncerten voltam, amibe tulajdonképpen véletlenül csöppentem bele. A nagymama vette ugyanis a bérletet a háromkoncertes sorozatra, gyermekeimnek. Aznap azonban nem ért rá, és én lecsaptam a délutáni előadásra. Voltam már velük gyermekkoncerten, régebben, sőt igazi estin is, és mindegyik emlékezetes élmény volt, ha más miatt nem, akkor a lurkók társasága miatt a Zeneakadémia sokat látott falai közt. A mostani azonban saját jogán is maradandó élmény volt, és meg kell mondanom, nagyon örülök, hogy ott lehettem.

A koncert előtt még elmesélte a kisfiam, hogy most aztán tényleg megpróbálja megszámolni az orgona sípjait, mert a múltkor nem sikerült; a fránya sípok minduntalan összemosódtak számolás közben. Leányom kisvártatva pontos eredménnyel is szolgált, ezt el is vártam tőle, bár ugyanúgy nem tudtam érdemben leellenőrizni, mint a matekleckéit. Aztán elkezdődött az előadás.

Mozart gyerekkori egyfelvonásosa, a Bastien és Bastienne került „színre”, ezúttal két részre bontva, hogy minden gyermekkori koncertek legfényesebb momentuma, a büfézős szünet se maradjon ki.

Az egész úgy kezdődött, hogy a Győri Filharmonikus Zenekar tagjaiból alakult, kamaraméretű együttes elfoglalta helyét a színpad hátsó fertályán, majd energikus léptekkel, divatosan szűkre szabott fekete garbójában beviharzott az esemény dirigense, Hámori Máté. Mint nyomban kiderült, ezúttal ő lesz a konferanszié is egyben; a korábbi évek, évtizedek hagyományától merőben eltérő stílusban kezdett bele mondandójába. Utólag be kell látnom, hogy nem voltam igazságos, amikor az első percekben fölösleges magamutogatásnak, az ego túlzott megnyilvánulásának véltem ezt a teátrális színrelépést, ugyanis a gyerekek láthatóan vették a lapot. Válaszoltak, nevettek, kiabáltak, és mindenekelőtt: figyeltek. A fiatal karmester a gyerekekkel való élénk szócsata folytán pár perc alatt elérte, hogy az opera meséje, szereplői, keletkezési körülményei úgy jussanak el a buksikba, hogy közben ne érezze senki unalmas tukmálásnak az egészet. Ez a megoldás? Ki tudja? Mindenesetre működött.

Pillanatokon belül kikerültek a színpadra a szereplők kartonlapra festett karikatúrái is, egy kevésbé sikerült Mozart-portréval egyetemben, hogy aztán nem kevesebb cirkuszi komikum, urambocsá vásári tréfa közepette elkezdődjön az előadás.

Németh Renáta – mint Bastienne – mindjárt az elején szó szerint föl-le szaladgált, és minden olyan helyen felbukkant, amit látni lehetett a közönség soraiból, sőt a rádiós ficakban mindjárt rá is zendített az első áriára, méghozzá feltűnően szép hangon. Honinger László Bastienje minderre kellő teszetoszasággal és üdítő vocéval reagált.
Aztán a hátsó sorok felöl megjelent Orendt Gyula, Colas varázsló szerepében, és mágiája gyakorlása gyanánt szappanbuborékokat fújt az ámuló gyerekközönség felé. Mégiscsak Mozart, még ha tizenegy esztendős is, gondolta konzervatív féltekém, ugyanakkor a szemek csillogása és a sok mosolygó gyerekarc látványa megnyugvással töltött el, ráadásul ez a vérbő komédia, amit a csacska történet hordoz, szinte vonzza magához az ennél jóval merészebb ötleteket is.

A zene nagyon szépen szólt, a kis létszámú zenekar kifogástalan hangszínekkel, lendületesen kísérte az énekeseket, Hámori pedig mindvégig magabiztosan uralta a nyilván nem túl komplikált zenei folyamatot.

Az előadás folyamán aztán a gyerekekkel való diskurálást a varázsló vette át, sőt, az örök fegyvert is bevetette, amikor két önként jelentkező lurkót felinvitált a színpadra, varázslósegédnek. És ez így ment végig, egy ötlet itt, egy geg ott, és a gyerekek hosszas, hálás tapssal köszönték meg mindezt.

Az sehonnan nem derült ki, hogy a szerényen szcenírozott, mégis élettelivé varázsolt kis előadás kinek az érdeme. Ebből kiindulva elhatároztam, hogy a számomra legszimpatikusabb verzió mellett döntök, és elképzeltem magam előtt, ahogy a karmester és a három szólista, esetleg kiegészülve egynémely muzsikussal a zenekarból, egy kávé vagy sör mellett ötletelve hozta össze mindazt, ami Mozart zenéjét körülvette.

No, mindegy, lényeg, hogy működött az egész. Persze, lehet fanyalogni, hogy Mozart muzsikája mindeközben háttérbe szorult, meg hogy így a gyerekek csak a show-ra fognak emlékezni, és nem a lényegre, ám én úgy gondolom, mindennél fontosabb, hogy jól érezték magukat, és mindeközben így vagy úgy, de eljutott hozzájuk a zene. Most is voltak olyan lurkók, akik előadás közben inkább a szék támlájával játszottak, vagy röhögcséltek, nem kis bosszúságot kiváltva zordon szülőkből vagy nagyszülőkből, de legalább ők is azon kevesek közé tartoznak, akik ott ültek a Zeneakadémia félig megtelt nagytermében, és érzékeiket Mozart-dallamok birizgálták.