Érteni vélem... (Az NFZ és Gidon Kremer)

2010. május 6.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
A Magyar Rádió Gyermekkara
Gidon Kremer (hegedű), Fekete Attila (tenor), Fokanov Anatolij (bariton)
Vez.: Kocsis Zoltán

R.STRAUSS: Don Juan, Op.20
SOSZTAKOVICS: 2. (cisz-moll) hegedűverseny, Op.129
RAHMANYINOV: Vocalise, Op.34
RAHMANYINOV-KOCSIS: Tizenöt dal

A kínálat azonnal felkeltette a figyelmemet, de a műsorszerkezet rengeteg kérdőjelet is generált. Például úgy éreztem, a Don Juan kissé kilóg a sorból. Drámaisága egészen más jellegű, mint a Sosztkovics-hegedűversenyé, romantikája pedig nem Rahmanyinov nyelvén beszél.
Végül a műsorrend mégis következetesnek bizonyult, nem volt törés az este hangulatában, a figyelem fenntartásában, a zenei élmény felépítésében - de van egy olyan érzésem, hogy ezt csak a fiatalkori Strauss-szimfonikus költemény kárára sikerült megvalósítani.

Szép volt pedig, pontosan annyira virtuóz, csillogó és dinamikus, ahogyan szeretjük, nagyon - helyenként talán túlságosan is - kulturált, "míves" szólókkal. Kellemes, élvezetes muzsikálás, aminél rengeteg sokkal gyengébbet hallottam már - akár felvételről is.
De azért jobbakat is.
A Nemzeti Filharmonikusok csütörtöki produkciója főleg kifejezőerőben, drámaiságban nyújtott kevesebbet a kívánatosnál.

Derűsebb a kép, ha a szimfonikus költeményt mindössze felvezetésként próbáljuk értékelni, bár a Sosztakovics-hegedűverseny így is, úgy is nagyot üt a folytatásban. Gidon Kremer ugyanis pontosan a drámából nyújtja a legtöbbet. Játéka már szemre is távol esik a modorosságig letisztult "verseny-hegedüléstől". Elkövet majdnem mindent, amit a tanárok már a kezdetek kezdetén is tiltanak. Berugózott térddel, imbolyogva, időnként előre-hátra lépdelve játszik. Hegedűhangja kissé fátyolosnak tűnik, a kiemeléseket sem hangerővel, inkább egyfajta zaklatott ritmikával éri el.
Zaklatott és felkavaró, rezignált, sőt gyakran deprimált, mégis patetikus zene. A fizikai erejét vesztő, mégis hatalmas szellem alkotása.
Kremer nagyon nagy művész. Más az, amikor olvasunk a hatvan felett járó Sosztakovics egyre súlyosbodó szívbetegségéről, egzisztenciális félelmeiről, és más az, amikor egyetlen hegedűversenyen keresztül mi magunk élhetünk át teljes sorsokat.

A szünet után egy kedves gesztus az átvezetéshez.
Rahmanyinov más, nagyon más szerző. A műsorban ígért Vocalise pedig rendkívül népszerű. A koncert előtt a műsort böngészve azon töprengtem, hogy ez most mi, és hogyan? Szoprán énekes nevét nem látom az előadók között, de valahogy azt sem hiszem, hogy a szintén gyakori hegedűszólóval hallhatnánk. Hegedűs szólista ugyan jelen van Gidon Kremer személyében, de a Sosztakovics-versenymű után rázendíteni a kicsit "filmzenés" slágerre - hogy is mondjam: blaszfémiának éreztem volna.

Nos, a Nemzeti Filharmonikusok szokatlan változatot adtak elő a szünet után. A szólót a teljes hegedűszólam játszotta, húsz ember, félkörben felsorakozva az orgonakarzaton, míg a zenekar többi része maradt a pódiumon. Sláger is, népszerű is, sőt, romantikája némileg édeskés, mégis, elég volt egy ilyen diszkrét show-elem, hogy egy kissé oldja a feszültséget, a várakozásokat. Hogy azt várjuk a darabtól, amit adni tud, hogy úgy hallgassuk, ahogy kell. Kifejezetten tetszett ez a megoldás.

Tudom, hogy sokan Gidon Kremer fellépését tekintették a hangverseny legfőbb vonzerejének. A galéria állóhelyeire olcsó jegyet váltott diákok közül igen sokan haza is mentek a szünetben. Persze, tudom, hogy így utólag könnyű okosnak lenni, de azért valamelyest ismerve a Nemzeti Filharmonikusokat - és persze Kocsist - számíthattunk arra, hogy egy igazán "fontos" produkció még csak ezután következik.

Kocsis hangszerelései kifejezetten színesek, fantáziadúsak, gazdagok és Rahmanyinov dalai sokat profitálnak belőle.

Fokanov Anatolij - különösen az első percekben - kissé fakónak, erőtlennek tűnt. Bemelegedve egyre inkább "működött", de a zenekarral szemben többnyire alulmaradt - pedig a nyelvismeret, a dalok megértése aligha okozhatott neki gondot, és ilyen szintű vokális problémái sem szoktak lenni. Fekete Attila viszont minden szempontból szárnyalt. A kórusokra kevés szerep jutott (a gyermekkar le is vonult az első dal után).

Kénytelen-kelletlen, de megfordult a fejemben, hogy vajon hányszor hallhatjuk majd ezeket a műveket ezután. A nagy apparátus és a még jogdíjas szerző nagyon drágává teszik az előadásokat. Nagy kár, mert az új formának most egészen nagy jelentőségét, fontosságát látom.

Nem tudom, hogy Kocsis számára mi volt a fő motiváció Rahmanyinov dalainak hangszereléséhez. Az átiratok, kiegészítések, hangszerelések nyilván eleve érdekesek, ha másért nem, hát azért, mert egy-egy jelentős művet új szemszögből tudnak megmutatni, de most ennél többről volt szó.

Ha a dalról, mint műfajról van szó, legtöbbünk az osztrák-német dalirodalomra gondol. Sokszor hallottuk őket, benne vagyunk a stílusban: Schubert, Schumann, Brahms, vagy a későbbiek, Richard Strauss, vagy Mahler, zongorával, vagy zenekarral...
Rahmanyinov dalai viszont, az eredeti - zongorás - változatban biztosan nem lettek volna annyira önállóak, annyira "erősek", hogy összevethetők legyenek a zeneirodalom közismertebb, meghatározó műveivel. Így viszont egyszerűen képtelen vagyok nem észrevenni, hogy az orosz nyelvű és egyébként is "szláv" tematikájú dalok mennyire különálló és karakteres stílust képviselnek.

Talán vannak, akiknek mindez triviális, de rám a felfedezés erejével hatott a dalok kifejezőereje, mélysége és szépsége. Mintha a szláv dalirodalom kezdene összeállni a fejemben (nemrég Muszorgszkijt hallottam a Nemzeti Filharmonikusok és persze Nyesztyerenko előadásában - szintén utólag hangszerelt változatban), és most már azt is sokkal jobban érteni vélem, hogy Kurtág miért komponál előszeretettel orosz nyelvű szövegekre. Mintha ez az őserő folytatódna a Truszova-dalokban, a Jelenetekben, a Csüggedés és keserűség dalaiban, vagy a nemrég bemutatott Anna Ahmatova-dalokban.

(A fotók a próbán készültek.
Forrás: www.filharmonikusok.hu)