Értelmes létet adni a darabnak – A Turandot újra az Erkel Színházban

2014. január 31.
Erkel Színház

Puccini: Turandot

Turandot – Rálik Szilvia
Altoum császár – Róka István
Timur – Kováts Kolos
Kalaf – Lee Jeong-Won
Liu – Létay Kiss Gabriella
Ping – Kelemen Zoltán
Pang – Beöthy-Kiss László
Pong – Kiss Péter
Mandarin – Palerdi András

Magyar Államni Operaház Ének- és Zenekara
vez. Héja Domonkos

Kritikusi életem legszebb tévedése 1995-ben zajlott. Szerencsére nem mondhatom, hogy „követtem el”, hisz nem írtam le. Szóval, a szegedi operatársulat a Turandot bemutatójára készült. Volt akkor egy Misura Zsuzsánk, pályája csúcsán lévő drámai szoprán, kitűnő címszereplő. Leszerződtették mellé a már teljesen hőstenorosodott Bándi Jánost, s a többi szerepet is megfelelően ki lehetett osztani, jó állapotú kórus, megfelelő zenekar, avatott karmester állt rendelkezésre - úgyhogy nagyszerű előadásnak néztünk elébe.

A rendezést azonban egy abszolút kezdőnek adták, aki addig csak egy kamaradarabot állított színpadra. Föl voltam háborodva, s a kollégák is osztották mély aggodalmaimat. Hogy lehet egy zöldfülűre bízni az egyik legnehezebb darabot? Micsoda meggondolatlanság? Skandallum!

Csak az volt egy kicsit gyanús, hogy az amúgy kíméletlen színházi pletykákban a kis rendezőfiúról csak jót lehetett hallani: felkészült, szorgalmas, mindenkivel hangot talál, éjjel-nappal bent van.

… aztán jött az előadás, és leesett az állunk.

Kovalik Balázs – merthogy ő volt a nyeretlen kétéves – fölényesen nyerte az operafutamot, lenyűgöző, látványos, ugyanakkor finom megoldásokkal teli előadást hozott össze, amelyben mindenki lelkesen simult a keze alá. Szégyenkezve hessentettük el aggodalmainkat.

Persze, azt nem mondták, hogy egy zsenivel van dolgunk.

A pompás előadást pár felújítás után „lábon megvette” az Állami Operaház, 1997-ben az Erkelben ugyancsak Misura és Bándi valamint Tokody vitték sikerre. Most ugyanezt a produkciót újították föl, bár a régi gárdának alig maradt nyoma, és a mostaniakkal már nem Kovalik próbált. Az egykori Tímúr, Palerdi András most a Mandarint énekelte, az egyik régi Mandarin, Kelemen Zoltán pedig előrukkolt Pingnek.

A csaknem húszesztendős produkció összességében jól működik, effektusai mai is hatnak. A rivalda szélén sorbarakott kopjafák a meggyilkolt hercegek fejeivel, az egyetlen üres, amelyre aztán a perzsa herceg feje kerül. Betelt, nincs több hely, valamit tenni kell. Bár számítok már rá, ma is földerít a megoldás nagy leleménye: a három miniszter, akik nyugalomra, békére és tópartra vágynak, tercettjükben megmutatják Kalafnak a rejtvények megoldásait. Még mindig elképesztően költői ahogy Holdasszony átlebeg a szín fölött, és ellenállhatatlanul színpadias a hatalmas blende, amely vakító ellenfényben magába szívja Kalafot az első fináléban. Ismét elismerően fedezem fel, hogy a harmadik felvonásban a hatalmas állványról leakasztják a gongot: már nem várunk új hercegre, rejtélyek megfejtve, játék vége. Megannyi okos, megvilágító erejű rendezői ötlet, s valamennyi a darab lényegére világít.

Az idők során az operaházi rutin sajnos lekoptatta Kovalik sarkosabb ötleteit. A darab elején egyetlen mandarin hirdet már, holott eredetileg három helyről, három torokból dörgött a halálos játékfölhívás. Régen Altoum császárt a nézőknek háttal emelték színpadra, csak gazdag aranyos ruhája s a fején lévő dekoratív tepsi látszott, a színészi alakítás keretei akkor Bárdi Sándor tarkójára és a tepsiről lelógó láncocskák rezegtetésére korlátozódtak! Micsoda virtuóz jelzése volt ez a császár emberek fölötti státusának! De aztán a pesti nyugdíjas tenorok – gondolom - nyavalyogtak, hogy nem látják a karmestert, meg elvész a hangjuk. Ezúttal Róka István hangzott egészségesen, minden misztika nélkül. Már régen kigyomlálták Kovalik radikális geszttusát is, hogy Timur - miután elbúcsúzott Liútól – leköpi a fiát. Érzékeny lelkű basszisták nem tudnak nyugodtan aludni, ha ilyen gusztustalanságot követnek el. Kalaf gátlástalanságán viszont aggálytalanul lépnek át a mai előadók. („Olyan lett az produkció, mint egy idősödő szépasszony. Még jól mutat, de már itt is ott is egy kicsit meg van ereszkedve. Szegeden még tűz volt benne!” – kommentálta a produkciót egy korábbi erkeles felújítását az alkotó privátim.)

Persze ugyan milyen aggályok merülnének föl, ha Lee Jeong-Won harsogja az ismeretlen herceg szólamát? A koreai tenor jó erőbeosztással, telt hangon nyomja végig. Néha alacsony, de azért eléri a C-t Turandottal, és néhány B is vitézül cseng. Maradt ereje a Nessun dormára, lett is utána nagy tapsolás. Arról persze nem értesítették, hogy a győzelem (Vincero!) mindig milyen sok fájdalommal is jár. Az évek során kitanulta, melyik frázisra milyen fintort kell vágni és hova mozdulhat. Ja, hogy egy száműzött, hatalomvágyó herceg lesz fülig szerelmes? Hogy átgázol mindenkin? Efféle aggályokkal nem terheli saját magát és bennünket sem! A mai színpadra állítók amúgy kínos helyzetbe is hozták, mert egy fejjel magasabb, jóképű, daliás, karcsú félmeztelen perzsa herceget állítottak melléje, miáltal - főképp a női publikumnál - másfél felvonásra csatát vesztett.

Az első felvonás amúgy is laposan szárnyalt. Létay Kiss Gabriella fojtott hangja, bájolgó arca nem indított meg Liú szerepében, Kováts Kolos egykor hatalmas hangja málladozik, még az öregemberség felidézésére is nehezen futja belőle.

A remekműből a második felvonás elején éreztünk meg először valamit. A három miniszter tercettjében váratlanul művészetté nemesedett a zene. Reménytelen vágyaikat megrázóan énekelték el: Kiss Péter (Pong) ragyogó, vágyakozó szemekkel, Kelemen Zoltán (Ping) megindító melankóliával, Beöthy-Kiss László (Pang) üres, rezzenetlen arccal. A néző hirtelen alámerült a muzsikába, és elfeledkezett, hogy színházban van. Egyébként mindvégig derűs összhangban játszottak, énekeltek. A két pompás karaktertenor mellett nagyszerűen mutatott ez a drámai bariton, fölszárnyaltak dallamai, s egycsapásra beállt a szólamok és a rangok helyes aránya: Ping „kancellár”, azaz miniszterelnök, ő a főnök, Pang „marsall”, azaz hadseregparancsnok és Pong pedig „főpohárnok”.

Aztán nemsokára színre lépett Turandot, s nyomban energiával töltődött föl a színpad. Rálik Szilvia vészesen hullámzó indulattal mesélte el ősanyja meggyalázásának történetét. Álarca mögött is jól láttuk szikrázó tekintetét, s hangjában is szikrák repkedtek. A szerelemben mozdulatai könnyebben lágyultak meg, mint a hangja, ez a világosabb tónusú, acélos szoprán. Amikor azonban oda se nézve beletúrt Kalaf ölébe hajló hajába, megborzongtunk.

Héja Domonkos nagyon élvezte a partitúra csinadrattás részeit. A Rico Saccani által korábban a bal proszcénium páholyba kiültetett rezeket mindig gyerekes grandezzával intette be. Széles gesztusokkal, hatásosan muzsikált, a zene mélyebb rétegeit azonban nem feszegette. Egy példa. A Turandot három felvonása három teljesen eltérő, szuggesztív hangulatban kezdődik. Az első brutális, disszonáns akkordjai erős kézzel rántanak le bennünket Peking szenvedéssel teli utcáira. A miniszterkép kedélyes-idillikus, meseszerű dallamokkal indul: bambuszfák árnyékában szunyókálunk. A harmadik pedig tele van titokkal, misztikummal, ráadásul itt Kovaliknál a nép, az istenadta nép a földön fekszik szerteszét, és Turandot maga is részt vesz az eszeveszett kutatásban. Nos, Héja egyik karaktert sem ragadta meg.

Milyen fontos is a rendező az operaszínpadon! Egy-egy darabnak évtizedeken át, immár távollétében is értelmes létezést képes adni. Márpedig egy operaelőadás – a prózától eltérően – évtizedekig is műsoron maradhat konzerválva az ízléstelenséget, az unalmat, a blöfföt. Ezért olyan fontos, hogy távol tartsuk sarlatánokat, s féltehetségeket és a hanyagokat.

fotó: Éder Vera