Royal Flush - A BFZ és Pahud

2003. szeptember. 28.
Zeneakadémia
Budapesti Fesztiválzenekar
Emmanuel Pahud (fuvola)
Vez.: Fischer Iván

Stravinsky ritkán hallható - és még ritkábban látható - balettzenéje a Kártyajáték - balett három leosztásban 1936-ban keletkezett, s témaválasztásában nyilván komoly szerepet játszott az orosz mester közismert pókerszenvedélye is. A frappáns, kicsit fanyar, kicsit ironikus mű Balanchine koreográfiájával a következő évben került bemutatásra New Yorkban.

Az rögtön kiderült, hogy nem feltétlenül ez a darab a Fesztiválzenekar erőssége. A rengeteg tempó- és karakterváltás, a kissé száraz partitúra nem tett jót a zenekar (és közönsége) lelki világának. Bár a lelkesedés nem hiányzott egyik oldalon sem, mégis hamar elfáradt a produkció.

Nem úgy, mint a dán születésű Carl Reinecke D-dúr fuvolaversenyének előadása alatt. A fantasztikus életutat bejárt szerző, aki fiatalon még Mendelssohnt hallhatta zongorázni, aki Schumannt, Lisztet vagy Brahmsot még testközelből ismerte, és tanítványai közt tiszteli ma a zeneértő világ Albenizt, Janaceket vagy Grieget - hogy csak néhányat említsek a hosszú sorból - nagy kvalitású zeneszerzőként mutatkozott be versenyművével. A szárnyaló dallamok, a mindig jó ízléssel és kiváló mértékkel adagolt romantika olyan hatásos ópusszal gazdagítja a fuvolairodalmat, amit vétek ennyire parlagon hevertetni.

Emmanuel Pahud, aki ma a világ talán legkeresettebb fuvolistája - közismert, hogy alig 22 évesen Abbado meghívására foglalta el a Berlinieknél a szólófuvolista állást - játszi könnyedséggel adta elő az emberpróbáló nehézségű magánszólamot. Pahud fuvolahangja lágy és behízelgő, ennek ellenére szinte teljesen vibrátó-mentes. Előadásmódja, talán a túl sok csípőkörzéstől kissé nőies. De zenei megoldásai, művészi kvalitásai vitán felül állnak. Ezen még az a tény sem ront, hogy nem csupán a fuvolaverseny alatt nézett bele-bele a kottába, hanem a ráadást Telemann D-dúr szólószonátáját is onnan játszotta. Méltán aratott hihetetlen sikert.

\"Ketten tudtak rajzolni Európában: Dürer és én.\" Ezt az első pillanatban nagyképűnek tűnő kijelentést állítólag Szalay Lajos tette. (A hozzáértők szerint nem is alaptalanul!)
Kicsit tovább gondolva a mondást, úgy is fogalmazhatnánk, hogy ketten tudtak hangszerelni Európában. Ravel és Rimszkij-Korszakov. Ez - a kicsit talán sarkított igazság - egyértelműen kiderült a Seherezádé szvitből, mely igazi jutalomjátékul szolgált a zenekarnak. Telt vonósok, gyönyörű fafúvós állások, kitűnő rezek és fantasztikus ütős szólam - külön kiemelve a kisdob és a csörgődob stimm káprázatos előadóit(!) -, tovább igen kiváló hegedűszólók jellemezték a közel háromnegyedórás mű előadását.