Rost 25

2014. november 10.
Erkel Színház
Rost Andrea, Vesselina Kasarova, Luciano Ganci, Cser Krisztián, Nagy Zoltán, Harazdy Miklós
Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Kesselyák Gergely

Az Operaház egykori nagyjai tagságuk jubileumát általában egy operaelőadás keretében ünnepelték, legtöbbször valamelyik nagy, emblematikus szerepükben, amelyet még képesek voltak akkori formájukban méltóképpen megszólaltatni. Emlékszem esetekre, amikor a vezetőség megengedte, hogy olyan szerepet válasszanak a jeles alkalomra, amelyet már nem énekeltek vagy egyáltalában soha nem is énekelték. Egyszer szabad, legyen meg az örömük — gondolhatták. Így többnyire csodálatos jubileumi előadásoknak lehettem tanúja, de voltak esték, amikor a művészek inkább a közönség szeretetéből fakadó ünneplést arathatták le, mintsem a valódi hangi teljesítményért kijáró tapsokat.

Rost Andrea pályafutásának — nem operaházi tagságának, ezt ne feledjük, hiszen ő igen hamar búcsút mondott a társulatnak és karrierje nagyobb, külföldi sikerektől kísért szakaszában meglehetősen ritkán tüntette ki a pesti közönséget fellépéseivel — 25. évfordulóját nem egy opera előadásával, hanem egy gálakoncerttel ünnepelte az Erkel Színházban. Egykor Marton Éva is így tett 1988-ban, húszéves évfordulóján, de ő akkor egymaga énekelt, azt a felejthetetlen és fantasztikus koncertet dvd és cd felvétel is megőrizte.

Rost Andrea vendégeket hívott vagy mások hívtak mellé vendégeket (ezt nem tudni), de az világos, hogy a vendégek meghívásának egyik szempontja az lehetett, hogy semmiképpen ne homályosítsák el az ünnepelt teljesítményét. Megállapítható, hogy ez a szándék maradéktalanul érvényesült: a fellépők egyik része méltó partner és keret volt, a másik része sajnos egyáltalán nem, de az biztos, hogy Rost Andrea művészi színvonalát még vagy már, de egyikük se közelítette meg.

A gálakoncert programját retrospektív koncepcióval állították össze. Az első részben a művésznő egykori nagy szerepeiből válogatott, fokozatosan eljutva jelenleg énekelt repertoárjáig. Érdekes, de egyben roppant kockázatos vállalkozás, mert csak igen kevés énekesnő képes 25 év elteltével is olyan hangi, technikai kondícióban maradni, hogy egykori szerepeit az akkori színvonalon, vagy legalább megközelítően megszólaltassa. Sajnos Rost Andreának ezúttal ez nem sikerült: Júlia, Violetta és a második rész elején énekelt Contessa áriáit, kettőseit lényegében hibátlanul, de a kényes pontokon önmagának gyakran kényelmetlen, a nézők fülének kellemetlen pillanatokat szerezve adta elő. Az ezekhez az áriákhoz elengedhetetlen könnyedség, csillogás, hajlékonyság sajnos már nincs meg hangjában.

Egy ideig sok szó esett arról, hogy Rost Andrea fachváltáson megy át. A szeptemberi Bajazzók kirobbanó sikerű Neddája, és a mostani koncert második része alapján ki lehet jelenteni, hogy a váltás folyamata befejeződött. Rost Andrea fachot váltott, és sikeresen! A hangja ma már másképp és más regiszterben szól igazán, mások a kifejező eszközei, más a volumene és más a kifejező ereje, ha a neki megfelelő fekvésben énekel. Így Cso-Cso-szán Nagyáriájában, a megint élményszerű Nedda-részekben, de különösen a Pillangókisasszony átélt, érzelemmel telt kettősében nagyszerű énekes produkciót nyújtott.

A Pillangó-kettősben a nagy siker részese volt az est egyik külföldi vendége, az olasz Luciano Ganci, aki nem először járt nálunk, de én most találkoztam vele először. Ganci azt már az első operarészletekben nyilvánvalóvá tette, hogy a magas regisztere kitűnő, bár egy-két ponton apró rekedtség arra utalt, hogy kicsit forszíroz. Engem jobban zavart, hogy az alsó- és középregiszterben hangja messze nem olyan kidolgozott technikailag, mint a felső lágéban, ezért Don José Virágáriájától nem voltam elragadtatva. Véleményemet még a Traviata Alfrédja se változtatta meg, azonban a Butterfly két részletében már „kénytelen” voltam kapitulálni. Ganci ezeket olyan hévvel, őszinte szenvedéllyel, és legfőképpen olyan szárnyaló, csodásan kinyíló magasságokkal énekelte, ami a jelenlegi operai világban nyugodtan ritkaságnak mondható. A tenor fenn legyen jó, tartják, és Ganci ott nem jó, hanem remek — egy ilyen magas regisztert birtokló énekessel szemben a recenzens örömmel teszi félre kifogásait. Remélem, hogy az Operaház jelenlevő főigazgatója is úgy gondolja, érdemes lenne máskor, esetleg gyakrabban is számítani rá. Persze, csak ha sikerül a naptárában szabad időpontot találni.

Rost Andrea másik méltó vendége a Mozart Figarójaként fellépő Cser Krisztián volt, aki egészséges, telt hangon énekelt, sajnos mindössze egyetlen áriát, de azt rendkívül rokonszenvesen, kidolgozottan, az est egyik legüdébb színfoltjaként, méltán nagy sikert aratva.

A másik magyar vendég Nagy Zoltán volt, aki az első részben vonult be a Torreádor-dal pompás bevezető zenéjére, elegánsan, nagy lendülettel, hogy aztán Dancairo vagy Morales hangján szólaljon meg… Nagy Zoltán Silvio után és Guglielmo előtt vett részt ezen a gálán, ami azt mutatja, hogy a színház számít rá, talán hosszú távon is foglalkoztatni kívánja. Ezzel a magam részéről nem tudok egyetérteni, különösen nem, ha esetleg később jelentős szerepeket is kívánnának rábízni. Dancairo vagy Morales rendben, azonban Escamillo… nos, az más hangot, más volument, más művészi fajsúlyt kíván. Az ünnepelttel énekelt Nedda-Silvio kettősben megismételte az előadásból jól ismert alakítását, de a korábbi alkalmakhoz képest még fakóbb hangon, problémás magasságokkal. Profi énekestől igen ritkán hallani ennyire kezdetleges, hátul ülő hangképzést. Régi és keserű igazság, de ma is áll: szerepet adhatnak valakinek, de hangot nem.

Végezetül essék szó az est „sztárvendégéről”, Vesselina Kasarováról, aki miatt majdnem úgy döntöttem, hogy az egész estéről inkább lemondok. (Végül mégis kíváncsiságom és az ünnepelt iránti tiszteletem győzött.) Miért? Mert aki egy kicsit ismeri Kasarova utóbbi években rögzített produkcióit, tudhatja, hogy pályája finoman szólva is lehanyatlott. Az élőben való találkozás a katasztrófa határát súrolta. Kasarova énekesi produkcióját, ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: tragikomédia. A görbe háttal, S formájúvá összegörnyedő alakból levegő híján normális hang nem szólal meg, minden frázist atomjaira tör a pillanatonkénti levegővétellel. Ráadásul el akarja játszani, amiről szó van, a szavakat nem dallammá formálva elénekli, hanem értelmezi, darabtól és figurától függetlenül mindig ugyanúgy, ugyanazokkal a nevetséges gesztusokkal. Akár Carmen, akár Nicklaus, akár Cherubino figuráját adja, mindenben egyforma, mindenben egyformán hiteltelen. Francia dikciója elképesztően rossz, a Habanerából egyetlen szót se lehetett érteni, az operairodalom egyik legmesésebb dallamát, Offenbach Barcaroláját a felismerhetetlenségig eltorzította. Lehetetlen produkcióját egy parodisztikus Csókáriával zárta, ahol hörgések és gombócok közt bukdácsolva jutott el a záróhangig, egy halálsikolyra emlékeztető, jócskán alulintonált és kétséges magas Bé-ig.

Ha valaki azt gondolná, hogy ezzel a produkcióval Kasarova megbukott, vaskosan téved. Nem, hatalmas sikert aratott. Igen, igen, ezzel a produkcióval hatalmas sikert, amelyet nem lehet elég szomorúan, hogy azt ne mondjam, kétségbeesés nélkül konstatálni. Másokkal együtt régóta hangoztatom, hogy a jelenleg dívó, és már sok éve tartó énekesi igénytelenséggel azt fogják elérni a színházak és főleg a mai operai világot uraló agentúrák, hogy a közönséget leszoktatják a valódi énekesekről, az igazi hangokról, és egy szép nap arra ébredünk majd, hogy a közönség azt fogja hinni, hogy az operaéneklés tulajdonképpen az, amit feltálalnak neki. Hogy valójában így kell. Hogy Escamillót úgy kell énekelni, mint Nagy Zoltán, Delilát úgy, ahogy Vesselina Kasarova teszi. A fentebb használt igét tegyük nyugodtan múlt időbe: nem el fogják érni — elérték. Nem azt fogja hinni — oh, jaj, már most azt hiszi…

Szerencse azonban, hogy még vannak művészek, még vannak énekesek, nem sokan, egyre kevesebben, akikért érdemes operába járni. Amíg van Rost Andrea, amíg van Luciano Ganci, Cser Krisztián, és a zenészeit ezúttal is lelkesen, érzékenyen vezető Kesselyák Gergely, addig talán nincs baj. Nincs akkora baj. Utánuk és generációjuk után azonban… új világ jön majd. Olyan lesz, mint Kékszakállú vára. Hideg. Sötét.

© fotó: Nagy Attila