Rossz vibrációk - Norrington újra Budapesten

2005. szeptember 18.
Nemzeti Hangversenyterem

SCHUMANN: a-moll zongoraverseny
MAHLER: IV. (G-dúr) szimfónia
Heléne Grimaud - zongora
Anu Komsi - szoprán
A Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekara
Vez.: Sir Roger Norrington

Hallgattam Beethoven-szimfóniákat Norringtonnal és a Stuttgartiakkal, és azok nagyon jók. Pontosan olyan hatásúak, mint a The London Classical Playersszel felvettek voltak jó tizenöt évvel ezelőtt. Sir Norrington élesebben, energikusabban irányítja a zenekart, pontosan, ahogy Grimaud mondta, és annak következtében, hogy egy modern hangszeres zenekar erőteljesebb hanghatásokra képes, még sokkolóbb hatásokat képes elérni. Pontosan azt sikerül megvalósítania, amit a nyáron a Sir Gardiner előadásából végeredményben hiányoltam.

Viszont ott van Sir Gardiner Schumann-szimfóniákat tartalmazó lemeze régi hangszeres zenekarral, az Orchestre Révolutionnaire et Romantique elnevezésűvel 1998-ból, amelyen ezek előadási lehetőségeinek határait feszegeti oly módon, ahogyan azt körülbelül tíz évvel azelőtt Norrington tette a Beethovenéivel. És amelyhez hasonló áttörést most - a zongoraverseny hallgatásakor - szintén nem tapasztaltam.

Azért ez más műfaj, itt egy nő számára írt műről van szó, a zenekar nem hordozza az összes mondanivalót, sőt néha csak háttér-információkkal szolgál, nem kell olyan elementáris hatásúnak lennie a megszólalásainak. Ami itt elemzésre kerülhet, az a karmester és a szólista viszonya, mindenekelőtt pedig az a bizonyos, rögeszmésen hangoztatott vibratomentes előadásmód, amely alapvetően meghatározta a hangzást.

A zongorán ugye nem lehet vibrátózni, de a billentésmódot, zenei felfogást lehet a karmesterével és zenekaráéval összhangba hozni. Úgy érzem, ez volt az a momentum ezen az estén, ami a legjobban sikerült. Tényleg úgy szólaltak meg az első hangok a zongorán, hogy némileg idegennek, tán kissé kevésnek tűntek, de később kiderült, ez egységben van a zenekar hangjával.

Sok-sok kis sforzato, subito piano. Kisebb egységekre bontott frázisok, hangsúlyosabban elválasztott dallamtöredékek; egyszóval a szokásosnál kidolgozottabb frazeálás, élénkebb tempók: különösen a második tételé volt a szokásostól eltérő - de mindez kevésnek bizonyult, hogy olyan előadás jöjjön létre, amely nem csak külsődleges jellemzőivel hívja fel magára a figyelmet. Tudni való, hogy Heléne Grimaud azért jól zongorázik, hosszú ujjai fürgén futkároztak a billentyűkön, és formálni is szépen tud, csak az a muzikalitásnak az a többlete hiányzik belőle, amely jól megoldott feladatnál magasabb szintre emelte volna zenélését.

A zenekartól természetesen a Mahler-szimfóniában lehetett meghallani mindazt, amit tudni kell a Norrington-féle zenekari kultúra lényegéről.

A kvantummechanikai elméletek kidolgozása óta tudjuk - ezek is a harmincas évek táján kezdtek elfogadottak, közismertek lenni -, a világban igazából nincsenek határozott kontúrú objektumok, minden kis részecske rezeg, változik, helyzete bizonytalan, tehát a belőlük felépülő anyag sem egészen határozott körvonalú. Valahogy így teszi ködössé a hangzást a vibrato (hangremegtetés) is: nincs igazi, konkrét hangmagasság. Hiánya tehát rögtön határozottabbá teszi a hangokat, hangszercsoportokat.

Ehhez járul az is, hogy maga a vibrato sem egységes. Lehet kisebb-nagyobb amplitúdójú, kisebb-nagyobb frekvenciájú. Ha ezek a kis eltérések megszűnnek, az szintén egyesíti a hangzást, mert nem annyira egyéniek az egyes hangszerek saját hangjai. Négy kürt négyfelé vibrál. Ha viszont nem, akkor könnyebben olvad egybe a hangjuk. Tehát a plaszticitás növekedése mindenképpen nyereség.

Egységesebben kell játszani azért is, mert - főleg a vonósokon - a lebegő hangok nem fedik annyira a pici intonációs problémákat. De ezekkel a technikai feladatokkal nem is volt baj. A Stuttgartiak a legmesszebbmenőkig pontosan feleltek meg minden elvárásnak. Inkább Norringtonon múlt, hogy mindez még sem vezetett revelációszerű előadáshoz. Bár - mint ahogy Anu Komsi mondta - tényleg nagyon ragaszkodik minden leírt kis előadási jelhez, lehet, hogy éppen ez akadályozta abban, hogy igazi egyéniségét kibontakoztassa, néhol akár kicsit függetlenítve magát ezektől. Beethovenhez sokkal bátrabban nyúl a mester, hiszen ott nem ennyire meghatározó a kotta.

Azért a harmadik tételtől kezdve megjelent egyfajta emelkedettség (bár addig is hallottunk szép részleteket), a főleg vonósokra épülő tételt egészében egy bizonyos föld felett járó magasságba hozta az a nagyon precíz hegedű-, brácsa-, cselló-, nagybőgő-hangzás. Ehhez járultak kitűnő oboaszólók, ehhez hasonló \"egyenes\" hangon eddig inkább csak barokk zenét játszottak ezen a hangszeren.

Anu Komsi belépésével a mű megszólaltatása tovább emelkedett a spirituális magasságokba, ő volt az igazi Mahler-szoprán. Valóban kisfiúsra vett hangjával, hangképzésével, kedves hangvétellel szólaltatta meg a naiv, Csodakürtből vett szöveget. Ez sem rövid tétel, vele valahogy mégis túl hamar lett vége.

És maradt a tanulság: jó és igaz elméletek is vihetnek közelebb a nem abszolút igazsághoz. Maga az abszolút igazság valahonnan mindezeken túlról jön, mondjuk így: talán a pillanatnyi ihlet formájában, nem az észbeli, hanem érzelmi felfogásunk számára megnyilvánulóan - akár egy koncertteremben is.