Richter? Nem Richter? Grigory Sokolov zongoraestje a Zeneakadémián

2005. április 17. - Zeneakadémia
Grigory Sokolov (zongora)
Schubert: A-dúr szonáta D. 959
Chopin: cisz-moll (kéziratos változat), Asz-dúr Op.29, Fisz-dúr Op.36, Gesz-dúr Op.51 impromtu, Két noktürn Op.62, Polonéz-fantázia Op.61

Az ember fokozott kíváncsisággal ül be egy olyan orosz zongoraművész koncertjére, aki egy évvel ezelőtt adott estjén szó szerint a teljes ismeretlenségből tört elő. Interjút nem ad, lemezeket nem készít, leginkább koncertfelvételei jelentek meg, de azoknak száma sem éri el a tucatot. Nem lehet tehát sztárallűrökkel gyanúsítani, jellegzetesen hajlott háttal ül a zongoránál, karját, ha kell, ha nem, a zongora fölé emeli, keze magasról csap le a billentyűkre. Bár körbekoncertezte a világot, Magyarországot tavalyig valamilyen okból elkerülte, és ha Monsaigneon nem veszi filmre egyik párizsi koncertjét 2002-ben, valószínűleg még most sem tudnánk róla semmit. Ami igen érdekes figyelembe véve, hogy a 3. Csajkovszkij-versenyt 1966-ban(!), lényegében negyven évvel ezelőtt nyerte meg. És, hogy valószínűleg nem érdemtelenül, azt az is bizonyítja, hogy \"hivatalos\" kritikustól olvastam, nem hivatalostól hallottam, richteri kvalitásokat mutató művészről van szó.

Kijön tehát a koncertszervező, elmondja egészségügyi tanácsait, hogy lehetőleg zsebkendőbe, zakóba köhögjünk, tüsszentsünk, ne a pianóba, a lámpák kialszanak, körbeér a színpadról a nézőtéri helyére, és mi még mindig csak várunk. Tényleg ilyen szerény Sokolov, vagy csak ennyire ért a hatáskeltéshez?

Aztán megjelenik, és szó szerint belevág Schubert A-dúr szonátájának kezdő akkordjaiba. Olyan erővel és vehemenciával - oda tényleg \"ff\" van írva -, hogy néhány ütemig eltart, míg rájövök, mit is játszik valójában. Ami azért zavaró, mert azt gondolom, egy zenemű előadásának felépítése az első hanggal kezdődik, ha az elejét nem értem, hogyan kapcsoljam hozzá a többit, legyen bármilyen fenomenálisan elzongorázva. De az most, és a későbbiekben is látszik, hallatszódik, neki forte a jelzések felszólítást jelentenek a nagyon hangos, és ha valami arra is utal, a nagyon gyors játékra. Miközben ezekben a részekben az adott motívumok megformálása gyakran csorbát szenved, értelmezésük háttérbe szorul. Persze ijedelemre nem volt ok, ha a gondolati építkezés nem is a legnagyobb erőssége az orosz művésznek, valóban elképesztő pianistaerényeket vonultatott fel még ebben a Schubert-szonátában is, amely nem azért íródott, hogy zongorahuszárok villogjanak vele.

Minden hangszín, virtuózabbnak eladható futam tökéletesen kijátszva, azért Schuberthez még éppen elfogadható módon. Emlékezetes volt az első tétel staccatós motívumának végsőkig vitt megoldása. Szépen, de csak szépen indult a második tétel nagyon egyszerű felépítésű dallama a még egyszerűbb kísérettel, de igazából Sokolovot mintha csak a középrész érdekelte volna, ahol beindul a tétel hatvannegyedekkel, crescendókkal, itt már lehetett mit játszani. És végig lebilincselően szellemesen volt megoldva a harmadik, negyedik tétel, minden nyulat, galambot kivarázsolt a zongorista a cilinderből, csak éppen a világ, ahonnan ezek valójában előjöttek, maradt rejtve, illetve csak néha-néha engedett bepillantást mélységeibe.

Gyorsan és hangosan játszotta a szünet utána a cisz-moll impromtut, még Chopinhez is idegennek tűnt ez az erőltetett előadásmód, amely a játszanivalóra koncentrált ismét, még ott is, ahol a zenei anyag egyszerűbb volt is. Csak a Fisz-dúr darabtól kezdett hallatszódni olyannak ez a zenei világ, amelyet Chopinével tudtam azonosítani. Azután a Polonéz-fantáziában mutatta meg, mire is képes igazán. Visszafogottan kezdte az akkordokkal az elején, finoman bomlott ki az akkordfelbontás is, majd az elmerengő, visszaemlékezésként ható polonéz téma bontakozott ki minden fájdalmával igazi nagy zongoristához mérhetően a keze alatt. Aztán persze középen a kitörés végsőkig feszítve - de azért érzékeltetve, csak képességeim alsó határán járok -, a kezdet visszatérésének hirtelen egyszerűsége, majd a vég könyörtelen keménysége és a finom lezárás. Itt hallhattuk végre igazán egy hosszabb zenei folyamat következetes formai végiggondolását, felépítését, és minden pianista eszköz ennek szolgálatába állított alkalmazását.

Szerény - emberileg - lehet akármennyire is Sokolov, mint zongoristaegyéniség a nagy, romantikus virtuózok extrovertált álláspontját képviseli. Minden elérhető a szinte korlátlanul alkalmazott látványos előadói eszközök bevetésével. Gyakran már a szertelenségig fokozott hangerővel és tempóval - még éppen a kontrolláltság határán -, éles dinamikai váltásokkal; éppen azért, mert szinte határtalan manuális képességekkel rendelkezik. Zeneileg is hallatlanul kiművelt, ezt éppen a szinte számolatlanul adott ráadásokban felcsendülő kis barokk darabok is bizonyították. De meg kell mondanom, hallottam ennél azért intellektuálisabb, egy lassú tételt mélyebben átvilágító, sőt, ennél szubtilisebb zongorázást is. De valóban, mindezen eszközök összességükben szinte lehengerlő erővel jelennek meg, ha Sokolov ül a zongora mögött, mindenképpen az egyik legfigyelemreméltóbb, ha nem is a legnagyobb élő zongoraművésszé avatva őt.