Úri muri - Bodza Klára estje a Vojnovich-Huszár villában

Nem tudom, Önök hogy vannak vele, tisztelt Hölgyeim és Uraim, de én bizony időnként elfáradok a sok többrétegű szimbólumrendszerrel bíró, folyamatos mély koncentrációt igénylő, magvas mondanivalójú művészeti élmények áradatától. Vannak olyan estéim, amikor egyszerűen csak szeretnék hátradőlni egy kényelmes karosszékben, és méla csodálattal figyelni valami egyszerű, direkt módon érthető, lebilincselő képződményt.

Ezért döntöttem úgy egy hosszú, fárasztó hét utáni szombaton, hogy az estét Bodza Klárának szentelem. Repertoárjába elsősorban magyarok lakta vidékekről gyűjtött népdalok tartoznak, de nemrég elhunyt férje (Czidra László) révén a reneszánsz dalokban is járatos.
Ő maga is sokat járt \"terepen\", tanulmányozta az egyes vidékek előadási szokásait, életmódját, mesevilágát. Az erdélyi területeken eltöltött idő még abban is segített az énekesnőnek, hogy szinte teljesen élethű tájszólással tudja megszólaltatni az onnan származó dalokat.

Bevallom őszintén, nagyon sokszor hallottam már őt énekelni, s minden egyes alkalommal próbálom megfejteni, mitől olyan különleges a hangja. Biztos vagyok benne, hogy nem tudna módszertani előadást tartani arról, amit csinál. Egész vékonyka, hihetetlen érzékeny, áttetsző, hajlékony hang. Szabályosan vonzza az ember fülét. Az erdélyi népdalok gyöngyöző díszítései is tökéletesen kirajzolódnak énekében. Hangja tud fájdalmasan, keserűen is szólni, de a vidám karakterek is jól állnak neki. Kevés mozdulattal, tartózkodóan ad elő, inkább csak a szeme villanása jelzi a szöveg tartalmát.
Szeretem és tisztelem azt az embert, aki tudja, miben jó, sem többet, sem kevesebbet nem akar magából adni, mint ami sajátja.

Néha pedig kezébe vesz egy egyszerű kis népi hangszert: a tilinkót. Ez gyakorlatilag egy olyan furulya, amelyen két lyuk van. Egy, ahol bemegy a levegő, egy pedig, ahol kijön. A hang magassága a fúváserősséggel változtatható.
Ezen az estén segítőtársa Csörsz-Rumen István, a Musica Historica együttes vezetője volt. Néztem, ahogy pengeti a koboz húrjait, fújja furulyáját, vagy éppen énekel, és egyre inkább az volt az érzésem, hogy egyenesen az 1700-as évek sárospataki kollégiumából érkezett.

Volt még egy különlegessége ennek az estének. A népdalok témák szerint csoportosítva hangzottak el, s minden téma felvezetője Bodza Klára egy-egy saját verse volt.
- Nem vagyok költő, csak verseket írok - mondta, és a lehető legtermészetesebb módon osztotta meg velünk saját belső világát.

Végezetül mindenképpen szót kell ejtenünk arról a páratlan környezetről, ami otthont adott ennek a koncertnek. A Vojnovich-Huszár villa 1881-ben épült, Vojnovich Piroska számára, vadászkastélynak. 1928-ban vásárolta meg dr. Huszár Géza matematikaprofesszor, akinek fia azon túl, hogy kitanult jogásznak, a Zeneakadémiát is elvégezte zongora szakon. A háború után feldarabolták a telket, amin állt, magát a házat pedig négy lakásra osztották. A ház mai tulajdonosa a Fodor család, akik először a hátsó telket vásárolták meg, majd egy eltartási szerződés révén örökölték meg magát a villát. Történt ez pedig a mi legnagyobb szerencsénkre, mert nem hagyták parlagon heverni ezt az iszonyatos értéket, hanem saját kezükkel felújították, s a háromszobás, az 1900-as évek hangulatát idéző ház ma különféle rendezvényeknek, koncerteknek, irodalmi esteknek ad otthont.
Mivel zenész családról van szó, a szervezésen kívül néha ők maguk is játszanak nekünk.

Mi már ahhoz vagyunk szokva, hogy megváltunk egy jegyet, azért cserébe kétszer egy órán át muzsikálnak nekünk, a végén felállunk a szorosan passzított székek egyikéről, és hazamegyünk.
Ez itt most egy picit más. A régi szalonok világát idézi. Lazán elhelyezett karosszékekben kinyújtóztatott tagokkal, és egy csésze teával a kezünkben kényelmesen elhelyezkedve hallgatjuk a zenét, a verseket, prózákat, vagy éppen a művekről szóló előadást. A koncert után pedig maradhatunk tereferélni az előadókkal és egymással.
Úri muri? Igen. De Önök is megengedhetik maguknak!