Részletek a Teremtésből, egy történet a földi pokolból és hangok a Szépség tollából (NFZ / Debussy, Schönberg, Stravinsky, Saint-Saëns)

2010. máj. 13.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Hirtling István - narrátor
Virágh András - orgona
Vez: Antal Mátyás

DEBUSSY: Nocturnes
SCHÖNBERG: Genesis Prelude, Op.44
STRAVINSKY: Babel
SCHÖNBERG: Egy varsói túlélő - kantáta, Op.46
SAINT-SAËNS: III. (c-moll, "Orgona") szimfónia, Op.78

Ritkán hallható, mégis értékes muzsikával lepett meg minket csütörtök este a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar.
Az eredeti kiírás szerint első számként Vincent D'Indy Hunyadi János (Egy magyar hős emlékére) című alkotásának kellett volna megszólalnia, ám végül is Debussy Három noktürnje hangzott el. Bár igen nagy tisztelője vagyok Debussynek, nem tagadom, hogy ezúttal jobban örültem volna, ha francia kollégájának általam ismeretlen, magyar vonatkozású művét hallhatom. De hát ne legyünk telhetetlenek, a sok ritkaság mellett igazán elfér egy slágerdarab is.
Talán éppen ez okozta az első percek csalódásait. A jól ismert művekkel szemben mindig nagyobbak a hallgatóság elvárásai.

A három rövidke Debussy-tétel kicsit olyan "hirtelen előrángatjuk a repertoárból" hangulatban folyt le. Nem az a néhány bizonytalan hely volt zavaró, mely szinte minden szimfonikus zenekari koncerten jelen van. Sokkal inkább a hangvétel, mely csak helyenként engedte megszületni az igazi "debussys" hangokat. A stílusra annyira jellemző rendkívül finom, áttetsző szólamvezetés, az impresszionista hangszínkezelésmód varázslatos világa az együttesek meglepően vaskos hangjain igyekezett néha több, de inkább kevesebb sikerrel áttörni. A kórista hölgyek ruhája rendkívül találó volt a századelő francia hangulatának megidézéséhez, ám túlontúl erőteljes, kissé nyomott hangjaik inkább a későbbi magyar kórusművek hangzását hozták.

A következő három darab aztán nagyot fordított a koncert hangulatán.
Egy hollywoodi zeneszerző, zeneműkiadó, Nat Shilkret ötlete volt, hogy Amerikában élő zeneszerzőket kérjen fel egy közös szvit megírására. A szvit egyes tételei a Teremtés könyvének egy-egy fejezetét dolgozták fel. Az Előjátékot Schönberg, a Teremtést Shilkret, a Bűnbeesést Alexandre Tansman, Káin és Ábel történetét Darius Milhaud, az Özönvizet Tedesco, a Szövetséget Ernst Toch, Bábelt pedig Sztravinszkij írta meg. Ebből a közös alkotásból sajnos ezúttal csak az első és az utolsó tételt hallgathattuk meg, pedig én személy szerint még a D'Indy-művet is sokkal szívesebben lecseréltem volna, ha helyette hallhatom a teljes szvitet.
Mindenesetre az elhangzott két tétel nagyságrendekkel jobban állt az előadóknak, mint a Debussy-darab. Sokkal több határozott hangot, pontosabban elképzelt folyamatokat játszottak, mint a Debussy-műben.

A zenekar igazi éledését az Egy varsói túlélő című kantáta hozta meg.
Ez a darab lelkileg és technikailag is nagy kihívás a zenészek számára. Azt kell mondanom, maradéktalanul megállták a helyüket Schönberg rideg, a valóságot kendőzetlenül megmutató zenéjében. És köszönet Hirtling Istvánnak is, aki döbbenetes energiával rajzolta meg a darab központi vonalát, hogy aztán a beszéd keltette feszültségek megteremthessék a helyet a zeneirodalom talán leghátborzongatóbb férfikari szólamának.
Az embernek sírni támadt kedve, félt, reszketett ott a MűPa nagytermében. Valamit megérezhettünk abból az állatias brutalitásból, ami kijutott a varsói gettók foglyainak.

Mindezek után a második rész megkönnyebbült feloldása volt az eddig hallottaknak. Saint-Saëns Orgonaszimfóniája gyönyörű zene. Az élet szépségéről szól, a jó energiákról, melyek reményeink szerint alapvetően áthatják, meghatározzák a világ rendjét.
Itt aztán kiteljesedett minden játékos, aki csak színpadra lépett. Fantasztikus széles, lélekig hatoló legatók a hegedűkben, csellókban, zengő, érces, precízen indított rezes állások és simogató fafúvós szólamok váltották egymást. Óriási ötlet egy orgonaszólamot komponálni a zenekar megszokott szövetébe. Szól egy egész szimfonikus zenekar, és ott remeg, rezeg alatta az egyik legnagyobb orgonasíp. Egészen egyénivé teszi a zenekari hangzást.

A Nemzeti Filharmonikusok pedig tökéletesen érezték magukat ebben a sajátos közegben.
Kicsit sajnáltam, hogy Antal Mátyás az első félidő komolysága után még ekkor sem tudta elengedni magát, hogy néhány laza, lendületes mozdulattal átsegítse az együttest azon a néhány ponton, ami nehézséget jelentett számukra. Így volt egy-két döccenő, s valószínűleg a bizonytalanságok miatt néhány hamis akkord is, de alapvetően a felszabadult, örömteli muzsikálás eufórikus hangulatában szólalt meg a szimfónia.

Nagy kár, hogy épp csak félig telt meg a nagy hangversenyterem ezen az estén. Ritkán hallható művek szólaltak meg, érdekfeszítő, jó előadásban.