Részben, szcenírozva (Traviata / Rost)

2006. szeptember 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

VERDI: La Traviata

Rost Andrea, Giuseppe Sabbatini, Anthony Michaels-Moore
Gál Erika, Gémes Katalin, Daróczi Tamás, Németh Gábor, Ambrus Ákos, Szécsi Máté, Csiki Gábor, Bakó Antal
A Magyar Állami Operaház Énekkara
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Vez.: Marco Boemi

Elkényeztetett bennünket a Művészetek Palotája. Az elmúlt másfél évad során a halódó Operaház helyébe lépett, és jobbnál jobb előadásokkal örvendeztette meg a műfaj szerelmeseit. A csúcs a júniusi Parsifal volt, melyben immár végérvényesen kiderült, hogy - értő rendezői kézben - egy koncertteremben, \"részben szcenírozott\" formában is nagyszerű színpadi produkciót lehet létrehozni, ráadásul olcsóbban.

Szeptember 14-én, szinte évadnyitásként egy örök klasszikus került terítékre. Verdi Traviatája minden operaház szinte folyamatosan műsoron tartott darabja, a népszerűségi listán minden bizonnyal benne van a legjobb ötben. Így hát az érdeklődés érthető, és akkor még nem beszéltünk a világsztárokat felvonultató névsorról.

A bevezetőben olvasható kicsit alattomos beszúrás (értő rendezői kézben) talán már előrevetíti, hogy ezen az estén a \"részben szcenírozott\" összetételből a produkcióra a \"részben\" volt jellemző. Az én olvasatomban a Művészetek Palotájának igen szimpatikus gondolata azt fejezi ki, hogy nem, vagy csak minimális mértékben, jelzésszinten használnak díszletet, jelmezt, kellékeket, és nem variálják túl a világítási effektusokat. Ezzel szemben hangsúlyt fektetnek a megjelenítendő személyek kapcsolataira, egymáshoz való viszonyaira. A puritán háttér talán még inkább kiemeli ez utóbbinak a fontosságát. S persze e \"minimálverzió\" is pontosan követi a cselekmény menetét.

Nos, Káel Csaba rendezőnek mindössze ez utóbbit sikerült maradéktalanul megoldania. Mindenki akkor jött be és akkor ment ki, amikor ez elő van írva neki. (Egy kivétel azért volt: miért van jelen Alfred áriája alatt Violetta?) A színészvezetés viszont siralmasan döcögött. A két nagyjelenetben (I. felvonás, II. felvonás 2. képe) bejövő énekkar szánalmasan álldogált, esetleg ismételgetett vég nélkül egy-két begyakorolt mozdulatsort (pl. visszatérően ölelgették Violettát, akkor is, ha már nem kellett). A szólisták egy kivételtől eltekintve meglehetősen szögletesen rögtönöztek, operai manírok sorát vonultatták fel, vélhetően a redukált próbaidő és redukált rendezői instrukció következtében. Sokat rontott a helyzeten a színpad fölötti vetítés. Szép természetfotók sorát és néhány korabeli tárgy képét nézegethettük - az ötlet maga módfelett iskolás, jelen kivitelezés pedig meglehetősen belemagyarázósra, szájbarágósra sikeredett. Avagy, ahogy a mellettem ülő csinos lány mondta: \"az egész így kicsit gagyi\". Ennél még a szövegkivetítő is hatásosabb lett volna.

Sebaj, gondolhatjuk, majd a zene! Nos, ezen az estén ez sem jött igazán össze. A rutinos dirigens, Marco Boemi bármennyire igyekezett, nem mindig tudta egyben tartani a közreműködőket. Kínosan és kicsit érthetetlenül lötyögött a zenekar és az énekkar például a híres Brindisiben, időnként attól kellett tartani, hogy menthetetlenül szétesnek.

A Magyar Állami Operaház Énekkara (karig.: Szabó Sípos Máté) meghökkentően nehézkesen szólt, pedig itt mindössze a napi repertoárból kellett volna felmondani a leckét. (Az operai gondok kigyűrűzése?)

A másik közreműködő együttes a Miskolci Szimfonikus Zenekar volt. Vajon miért pont ők? Az operai árok gyakorlatának hiányának tudom be, hogy egy-egy rövidebb jelenet kivételével végigharsogták az amúgy nem zajos operát. Olykor nagyhangú szólistákat nyomtak el, máskor finoman megbúvó kísérőszólamok tolakodtak minduntalan előtérbe.

Az utolsó mentsvár a szólistáké volt. A Traviata ugye - operai közhellyel szólva - az a mű, amit három nagy hang \"elvisz a hátán\". Nos, a három nagy hang ezúttal adva volt.

Leginkább Alfred alakítóját, Giuseppe Sabbatinit vártam. A 90-es évek első felében készült, revelációszámba menő fantasztikus Mitridate-lemez óta készültem erre a találkozásra. Sajnos a hang időközben jelentősen megkopott. Magasságai elvesztették csengésüket, bár megszólaltak, de fénytelenül és sápadtan. Egy bizonyos magasság fölött meg-megjelenő zörgések azt jelezték, hogy az énekes talán nem is igazán egészséges. Ugyanakkor gyönyörű pianokultúráról tanúskodó frázisokat hallhattunk, szinte egyedien szép megoldásokat, főleg a II. felvonásbeli tenoráriában és a két kettősben.

Anthony Michaels-Moore meglehetősen görcsösen jött be a II. felvonás elején. Néhány perccel később lett nyilvánvaló, hogy személyében találkozhattunk az est egyetlen igazi színészével, mert ez a görcs az öreg Germonté, aki családja becsületét jön rendbe tenni. Michaels-Moore hangja nem tipikus olasz hang, de ha megszoktuk már, akkor ezen a meleg, kicsit bolyhos baritonhangon fantasztikus dolgokat tud elmondani. Az előadás nagy érdeme volt, hogy húzás nélkül adták Verdi remekét, így megismerhettünk benne új jeleneteket is, pl. a baritonária strettáját, aminek a végét Michaels-Moore baritontól szokatlanul pompás \"a\"-val zárta. Violettával való kettőse az est legszebb pillanatai közé tartozott.

No, most veszek egy nagy levegőt!

Rost Andreából mára nagyszerű drámai énekesnő lett, előadásában most is inkább a figura elhagyatottsága került előtérbe A lírai színeket már egy évvel ezelőtti Gildájából is hiányoltam, s ez az érzés azóta tovább erősödött. Úgy vélem, ehhez ma már a technikai feltételek sem mindenütt adottak. Első felvonásbeli nagyáriáján (\"E strano! E strano!…\") és főleg annak koloratúrás részén meglehetősen erőszakos hangon csörtetett keresztül, aminek az eredménye a félig sikerült \"esz\" lett a végén. A nagy pillanatok így későbbre maradtak - számomra a legmeggyőzőbb az volt, amikor Violetta felfogja, hogy le kell mondania szerelméről…
Véleményem szerint tehát Rost Andrea szerepkörváltás előtt áll. A helyzet (paradox módon) kicsit hasonlít Violettáéra, a döntés nagyon sokáig már nem odázható. Nagyszerű szerepek várják Őt… és várnak minket is. Csak bátran!