Rendezőért kiáltva... - Otello az Operaházban

Verdi: Otello
Magyar Állami Operaház
2003. március 19.

Vámos László kései rendezését, egyszerre poétikus és drámai alkotását közel 10 éve tartja műsoron az Opera - az igazgató/rendező fájdalmas halálát követően is. A mostani Otello-sorozatot vélhetően szorgos rendpróbák előzték meg, mégis a Közönség úgy érezheti, mindhiába. (Jellemző módon a műsorlap sem tüntet fel játékmestert, rendezőasszisztenst, szóval a napi színpadraállításért felelős személyt.)

Az eredetileg a szegedi szabadtér gigantikus színpadára álmodott díszlet (Csikós Attila) otrombának hat az Operaház jóval szerényebb méreteiben. Mindjárt a nyitókép viharjelenetét tönkreteszi, hogy a Kórus előbb nem fér be, majd nem fér ki - időben - a szűk járatokon. A színpadot elárasztja a mediterrán egyenfény, aztán nagyritkán besötétedik. Az álomelbeszélésnél félhomály lesz, mintha most kezdődne az igazi gonoszság. Mi volt addig?

A rendezőhiány leginkább a szólistákon látszik meg. Mert egy rendező nyilván nem engedné Cassiónak, hogy a nevetségességig részeg lehessen az első felvonásban, mert akkor a párbaj Montanóval nem lesz hihető. Egy rendező szólna Jagónak, nem kell a keszkenő minden említésére a mellényzsebéhez kapnia, mintha félne, hogy elhagyta a nehezen csent holmit. Egy rendező nem engedné, hogy a szende Emília olyan rúzzsal fesse ki a száját, amelyet operaszínpadon legfeljebb a Borisz alkoholista szerzetese, Varlaam használhatna.

A magukrahagyott szólisták tehát hozott anyagból, egyéni képességeiknek megfelelően próbálnak helyt állni. Általános hiba, hogy többen el akarják játszani, amit énekelnek. Mert mi szükség van arra, ha a Credo közben Jago „bemutatja” a nevetés, sírás, ölelés és esküszó szemfényvesztés mivoltát? Hiszen a monológ alatt egyedül van, kinek magyaráz hát? Persze nekünk, Közönségnek, értsünk a szóból!

A színház - a főszerepekben legalábbis - a legjobb erőit összpontosította. Bándi János Otellóként Európa bármely színházába beférne, mint ahogy rendszeresen foglalkoztatják őt Lajtán túl is. Hatalmas hanganyagával jól bánik, marad ereje végigvinni a drámát. Kár néhány igazán zeneietlen frázisáért, pl. a bosszúkettős előtti, harmadik Sangue-kiáltás nagyon kilóg, a III. felvonásbeli imát pedig széttördelte. De mégis, van Otellónk. Joviczky József és Laczó István óta az első igazi velencei mór Budapesten.

Sümegi Eszter Desdemonájában majdnem minden együtt van. Líra és dráma, szerelem és szenvedés, büszke tartás és összetört szív. Egy csipetnyivel több éthoszt hiányolok még talán a szerepből. Muzikalitása viszont megóvja a szélsőségektől, s sikeresen vészeli át a mások által átsleppelt együtteseket is.

Fokanov Anatolij nagy erőssége a háznak, kár, hogy Jago összetettebb egyéniség nála. Fokanovnál csak egyszerűen gazember, melldöngetős hadfi, aki féltékeny társa, Cassio sikerére. Délceg tartását külön kiemelném, ha nem ezt látnánk Lunaként, Rigolettóként, Anyeginként is. Nem a szerephez, a művészhez jár. Sokat énekel forte üzemmódban, mindenesetre jóval többet a szükségesnél.

Wendler Attila kinőtte már Cassio szerepét, mind alkatilag, mind hangilag. Nem kell nagy jóstehetség, hogy a későbbi évek Otellóját halljuk meg benne. Balatoni Éva sikerrel emeli ki a zászlós nejének kicsit egysíkú figuráját. A többi szereplőt borítsa a feledés jótékony homálya. (Közönség itt csak azt az örökérvényű színházi mondást emlegetheti, miszerint nincs kis szerep, csak kis énekes.)

Itt jut eszembe Győriványi egyik használható ötlete, hogy az ilyen sorozatokat játssza mindig ugyanaz a stáb. Nos, a mostani négy előadásban két-két Jago, Emília, Lodovico, Cassio stb. szerepel, három (!) Desdemona van, Otellóból csak egy. Nyilván ez is felelős a helyenkénti lötyögésért, főleg a sokszereplős első felvonásban.

Az Énekkar becsülettel helytállt, de a Tűzkórus borulását nehéz feledni. A Zenekar ritkán hallható plaszticitással muzsikált. Az előadás motorja az olasz Pier Giorgio Morandi a karmesteri pultnál. Biztos kézzel és stílusismerettel fogta össze az előadást. Pálcája nyomán a viharjelenet és a III. felvonásbeli nagy együttes rendkívül katartikusra sikeredett.

S ha tényleg lett volna rendező ...