Régizene a MűPában - Jordi Savall és a Hesperion XXI

2005. december 6.
Nemzeti Hangversenyterem
Jordi Savall és a Hesperion XXI \"Gyökerek és emlékek\" című estje

Amikor a Nemzeti Hangversenyterem megépült, és megcsodáltuk, milyen nagy, nyilvánvaló volt, hogy olyan nagyszabású romantikus, és későromantika kori műveknek lesz ideális szentélye, mint például a nagy Mahler-szimfóniák. Azóta hallhattunk Mahler-szimfóniát a Zeneakadémián is (sajnos), és most olyan - eddig úgy gondoltuk - intim közegre vágyó műfajokat is hallhattunk az új hangversenyteremben, mint középkori dalokat és táncokat, a hattagú Hesperion XXI együttes előadásában.

Jordi Savall, bár neki magának is több zenekara van, és eljutott Beethoven Eroicájáig is, gambaművészként pedig sokakkal együttműködött barokk művek előadásában, nem lett hűtlen az igazán régi zenéhez sem, és figyelve a trendet, azt kell mondanom, szinte nem átall még ma sem rebabbal, lyrával és hasonló \"kezdetleges\" vonós hangszerekkel sem színpadra állni. Illetve ülni, mert ezeket a hangszereket szigorúan a térdén tartva játszott, mintha csak gambázna. A lyrával tulajdonképpen tudott is olyan kifejezően játszani, mintha szoprán viola da gamba lett volna.

A többiek nem működtek igazán multiinstrumentalistaként, a Savall mellett ülő hölgy, Begona Olavide például végig egy nagyobb méretű, ívelt oldalú psalteriumon játszott, mégpedig pengette, és egy számot szólóban, saját kíséretével énekelt is. Az alapritmust ütős hangszerek, nevezetesen különféle dobok biztosították, amelyeket... - és most azt várnák, hogy ide írjam annak a nagyszakállú, ősz, hosszú hajú férfiúnak a nevét, aki látható szeretettel, és hallható virtuozitással ütötte tenyerével, ujjaival, dörzsölte tenyerével, röcögtette megnedvesített ujjaival a bőröket.

Igaz ugyan, hogy Savall nagyon megkapó, szinte tanáros komolysággal bemutatta a tagokat, némi magyarázattal szolgált az elhangzó zenékről, amelyek a nagyrészt teljesen ismeretlen művek esetében több mint hasznosak voltak, de fordító nem volt, és az idegen, katalán és más nemzetiségű neveket, mindenféle nyelvű szakkifejezéseket nem igazán lehetett érteni. Lehet, hogy a koncert kissé váratlanul lett megszervezve, és természetesen örülhetünk neki, de ebben az esetben legalább a valamennyire előre tudható dolgokról egy részletesebb műsorfüzet elengedhetetlen lett volna. A kiadott szűkszavú plakáton még a koncert időpontja is helytelenül szerepelt.

Volt tehát ud, vagyis arab lant, egy ciszter nevű szintén pengetős hangszer, melynek kezelője időnkét trapéz alakú, ütővel megszólaltatott psalteriumra váltott, és a félkörben elhelyezkedő sor legvégén Arianna Savall ült, aki arpa doppión, egy kis hárfán játszott, egy szám erejéig szintén vállalva a szólóénekes szerepét is, kísérve saját magát. Szép, kicsi hangon, stílusosan dalolt, de azért nem pótolva édesanyját.

Az együttes Savall mellett leghíresebb tagja felesége, Montserratc Figueras, az énekesnő. Természetesen az ő esetében a legélesebb a kérdés, hogyan is kell ezt a zenét intonálni. Mivel az együttes a középkor és a reneszánsz zenéjéből a főleg az ibériai félsziget fennmaradt emlékeire specializálta magát, adódott, hogy ha a dallamok és a hangszerek ennyire kötődnek a Földközi-tenger környéki muszlim, zsidó és keresztény vallású népeihez, alapul lehet venni a valószínűleg szinte azóta változatlan mai arab zene előadásmódját a több, mint ezeréves dallamok megszólaltatásához is.

Mivel volt olyan templom, amelyet mindhárom vallás hívei is használtak egyszerre, természetesen a dallamok átjárása is elkerülhetetlen volt, így majdnem egységes előadási stílusról lehet beszélni, de azért a ráadásban az egyik szám előtt Savall éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a variáció alapját az képezi, milyen másként szólal meg ugyanaz a dallam a különböző népek stílusában. Figueras tehát perfekt biztonsággal énekelt ebben a csak rá jellemező arabos, különféle hajlításokat, díszítéseket bőségesen alkalmazó stílusban, talán kissé túlságosan is erre alapozva művészetét, vagyis olyankor is, amikor másfajta megközelítés helyénvalóbb lett volna.

Mert, hogy Milánóban a XIII-XIV. században hogyan énekeltek, játszottak ilyen egyházi és világi dalokat, táncokat, az már teljesen más kérdés, biztos azonban, hogy az együttes elsajátított egyfajta előadásmódot, amelyről elhihetjük: így is szólhatott talán akkor valami. Ennek például bőségesen alkalmazott eszköze az improvizáció, amely a gyakran vázlatosan lejegyzett dallamok előadásának legfőbb eszköze kell, hogy legyen, és amelyben az együttes perfekt biztonságra, együttjátékra tett szert.

És végül azt kell mondani, hogy a MűPa hangversenyterme bevált erre a célra is. Lehet hiányolni az intimitást, de legalábbis a földszinten - és feltételezem az első emeleten - mindent megfelelően lehetett hallani - az nem feltétlenül baj, ha távlatból szemlélünk, hallunk valamit.

Az együttesnek lehet valami ezoterikus híre-neve, kisugárzása, mert olyan arcokkal találkoztam, akiket más koncerteken bizony még nem láttam, és akik nagy tetszésnyilvánítással köszönték meg a műsort, amely azért bizonyos mértékig egyhangúnak tűnt. Négy, huszonegy-két perces blokkot hallhattunk, ugyanazon a nyolc-tíz hangszeren előadva, nem voltak - sajnos - többek közt fúvósok, de így is megkapó képet kaptunk egy olyan korszakról, amikor a vallási különbségek még nem szerepeltek a mindenféle szintű ellenségeskedések, gyűlölködések alapjaként, és amelynek zenéje máskor, másoktól gyakorlatilag nem hallható.