Régi hangszer - Újonnan (Spányi Miklós hangversenye)
Spányi Miklós (csembaló)
A Nemzeti Filharmónia Kht. új Walker-kópiacsembalóját felavató hangverseny
FROBERGER: Toccata; Canzona
WECKMANN: Toccata; Canzona
BÖHM: Korálvariációk
g-moll prelúdium, fúga és postlúdium
BUXTEHUDE: Canzona; g-moll prelúdium
BACH: D-dúr toccata, BWV 912
e-moll partita, BWV 830
Valamikor a hatvanas évek elején döbbent rá Gustav Leonhardt, hogy azok a hangszerek, amelyeken addig a csembaló műveket játszották, valójában alkalmatlanok a feledatukra. Ezek a huszadik századi technikával, nagyüzemi módon előállított csembalók persze nem is azzal az igénnyel készültek, hogy például egy francia mű cizellált díszítései könnyedén peregjenek ki a húrokból, hanem hogy a nagy hangversenytermekben minél üzembiztosabban, a mégiscsak inkább zongorához szokott közönség ízlését minél kevésbbé próbára téve próbáljanak meg egy eltűnt hangzást felidézni. Ezek a hangszerek nagyok voltak, sok regiszterrel:16 lábas (az írottnál egy oktávval mélyebben hangzó), több nyolclábas (az írott magasságban szóló), és négy lábas (az írottnál egy oktávval magasabban hangzó) húrsorokkal. A játékosok a művészi hatás kedvéért, és a közönség figyelmének ébrentartására a regisztereket gyakran váltogatták, a különféle keverési (kopulázási) lehetőségekkel gazdag hangzásvilág illúzióját valósították meg. Valami baj azért mégis volt: a régi hangszerek szűkebb technikai lehetőségeik ellenére mégis zengzetesebben szóltak, billentyűzetük - a közhiedelemmel ellentétben - igenis reagált a különféle billentési módokra, és nem utolsó sorban sokkal, de sokkal szebbek voltak. Gustav Leonhardt tehát készíttetett egy nagyon hű másolatot a zseniális Martin Skowroneckkel egy barokk eredetiről, és azóta sok-sok iparos és egy-két valódi mester próbálja több kevedebb sikerrel utánozni cca. három évszázad különféle instrumentumait. Persze nincs az a jól kereső művész, aki minden korszakhoz, országhoz vagy akár zeneszerzőhöz egy-egy megfelelő példányt tudna beszerzeni, ezért bizonyos alapmodellek kialakultak: ezek között az öt oktávos, kétmanuálos, kétszer nyolc, és egy négylábas regiszterrel bíró, későbarokk, francia mintára készült hangszerek viszik a prímet: Bach, Couperin, Rameau műveinek előadására tökéletesen alakamasak, de végeredményben egy angol virgináldarab is eljátszható rajtuk.
Most viszont ott állt a pódiumon egy hatalmas, kék színű, aranyozott csembaló: egy tizenhat lábas, két nyolc lábas, egy négy lábas húrsorral, valamint egy "kornett" regiszterrel, amely leginkább az orgonák kis nyelvsípjainak hangzására emlékezetet. A típust és a készítőt Spányi Miklós választotta. A jellegzetesen németországban eleterjedt clavichord, és az igen ritka tangenszongora új utakat kereső, a sablonos megoldásokat elvető művésze természetesen valami különlegeset keresett: a mai készítők és művészek által kevéssé prefereált német típusú csembalót, amely azért nagyon gazadag irodalom előadásására alkalmas akkor is, ha csak saját kultúrkörének zeneszerzőit, a 16-17. század német csembalista-orgonista zeneszerzőit vesszük számításba. Spányi anynanyelvi szinten ismeri művészetüket, Froberger, Böhm , Buxtehude mellet a kevéssé ismert, de velük egyenrangúnak tűnő Weckmann, és a második részben Bach műveit is a legjobbaktól elvárható színvonalon szólaltatta meg. Az összbenyomás valahol mégis furcsa csavarral emlékeztetett a historikus hangversenyek paradoxonára (egy valójában megismerhetetlen hangzásvilág üldözésére): egy maximális műgonddal, pár hete elkészült kópiahangszer hangzásával azokra a réges-régi, iskolai szekrény színű monstrumokra emlékeztet, amelyeket Leonhardt annak idején számüzni kezdett a zenei életből. Persze, a helyzet fordított, hiszen a hallottak szerint azok mégiscsak egy létezett hangzást próbáltak a maguk félresikerült módján leképezni.
Mert, mit is hallottunk?
Bizony gyakori regiszterváltásokat, a fent említett lehetőségek különféle kapcsolt (kopulázott) változataival, szokatlanul mély, zengő basszusokat, egy nagyon nyelvsípra emlékezetető nazális hangszínt; gazdagon áradó zengzeteket, olyan hangerővel, aminek Budapest újonnan felefedezett hangversenytermének igen intezív, közlekedési eredetű alapzaja meg sem kottyant. Orgona utánzást, amennyire csak lehetséges, mert a valódi orgona nagyon drága. (Na, egy ilyen csembaló sem olcsó azért!) Azután természetesen a második rész franciás stílusú e-moll partitájában megmutatkozott, hogy Michael Walker remeke egy olyan mű közvetítőjeként is megállja a helyét, amelynek leginkább talán egy fentebb leírt nagy francia clavecin az igazi otthona.
Remélem a jövőben sok-sok koncerten, hasonlóan avatott kezek által bizonyosodhatunk meg arról, mennyi mindent tud ez az instrumentum.
