Ránki Dezső zongoraestje

2004. február 10.
Zeneakadémia
Ránki Dezső - zongora

Ilyen műsort csak olyan zongorista állít össze, akinek már nem kell bizonyítania. Mármint azt, hogy tud zongorázni. Helyesebben, hogy el tudja zongorázni az irodalom legördögibb technikát (és zenei felkészültséget) kívánó műveit.
Persze nem arról van szó, hogy azok a művek, amelyeket Ránki Dezső az estjére kiválasztott, nem kívántak felkészülést. Az egész pontosan arról szólt, hogy egy ilyen műsor csak a legnagyobb igényekkel kidolgozva vihető a közönség elé. Főleg az első rész, a Mikrokozmosz tanulóknak szánt, már előadási, de még nem nagy koncertdarabjai, és a Gyermekkuckó gyermekeknek inkább csak hallgatásra készült, kis sorozata alapján lehetett volna arra gondolni, a művész itt a könnyebbik oldaláról állt a zongorázáshoz.

De a hangszeres tudás furcsa dolog. Hatalmas műveken keresztüldübörgő zongoristákról derülhet ki egy kétszólamú invencióban, hogy billentéstechnikájuk, zenei intelligenciájuk kívánni valót hagy maga után.
Ettől Ránkit nyilván előzetesen sem kellett félni, de az már kíváncsivá tett, az apró darabokból - a szvitek is ilyenek - összeállított műsor hogyan áll össze egésszé.

Egyrészt a szerkesztés révén. A keretet Bartók művei adták, amelyekhez tematikai - zenei és gondolati - alapon kapcsolódtak Debussy és Liszt kései művei. Mikrokozmosz-Gyermekkuckó, szinte banális párosítás. Tartalmilag mindenképpen adódik, de zenei rokonság is összefűzi a két szerzőt, noha például a ragtime igen távol áll az eredeti magyar népdalokra is utaló hangzásvilágtól. Az is tudott, hogy a kései Liszt-művek hogyan mutatnak Bartók irányába. (És hogy Liszt amerikai tanítványainál sok jazz-zongorista is képezte magát.) Az egyik ilyen - nagyon konkrét - utalás volt a ráadásként elhangzott, legeslegutolsó szám, a Csárdás obstinié, amelyet egyenesen az Allegro barbaro előképének tekinthetünk.

Másrészt a pianisztikus megvalósítás révén. Ránki mindvégig, a viszonylag egyszerűbb darabokat is hallatlan koncentrációval játszotta, a végletekig pontos kidolgozásban. Ritmus, frazeálás, agogika: minden kikristályosítva szolgálta a zseniális műveket. A leghalkabb, a pódiumon is alig hallható pianótól a dübörgő, de sohasem durva fortissimóig terjedt a dinamikai skála, miközben olyan hangszín-variációkat hallhattunk, amelyek nem egyszerűen csak elbűvöltek, hanem mindvégig híven szolgálták az adott darabok zenei, gondolati tartalmát. És a legnehezebb részekben is makulátlan technika szolgálta a műveket. Kellett ez a 4. Mefisztó keringőben, a Szabadban ciklus egyes darabjaiban is, amely végül méltó lezárása lett a koncert programjának.

Így állt össze végül is teljessé a kép. Nagy vonalakban az egyszerűbbektől a bonyolultabbakig haladt a művek sora, miközben mégis határozott kontúrok között maradt. Mintaszerű szerkesztés, mintaszerű megvalósításban.