Rahmanyinov és a kék ruhás hölgy (avagy a MÁV Zenekar és a két Yuki)

2008. május 14.
Zeneakadémia

MÁV Szimfonikus Zenekar
Yuki Kurashima – zongora
Vez.: Yuki Miyagi

WAGNER: Tannhäuser – nyitány
RAHMANYINOV: 2. zongoraverseny, Op.18
BRAHMS: II. szimfónia

Amikor elolvastam a műsorismertetőben, hogy az est karmestere ötven évesen kezdett vezénylést tanulni, arra gondoltam, egy ilyen ember számára bizonyára nagyon fontos dolog a zene. Azt hiszem, ebben nem is tévedtem. Yuki Miyagi minden mozdulata elárulta: a maestro imádja a zenét.

Mégis, a koncert ideje alatt folyamatosan azon tűnődtem, hogy az, amit hallok – vagyis, hogy a zenekar a mezzoforte és a fortissimo között zakatol, többé-kevésbé hűen a kottában leírtakhoz, de ahhoz viszont semmi többet hozzá nem téve – azért olyan-e, mert a karmesternek nincsen elképzelése a zenéről, vagy azért, mert van elképzelése, de nem tudja azt a zenészek felé közvetíteni? Vagy esetleg talán azért, mert ugyan ő mutatja azt, amit szeretne hallani, de a zenekar kevéssé figyel rá oda? De persze akár az is lehet, hogy egyszerűen csak nem sikerült még megtanulnia a szakmát.

Hát, attól tartok ez utóbbi megállapítás állja meg leginkább a helyét. Azt hiszem, Yuki Miyagi végtelenül szereti és mélységesen átéli a zenéket, melyeket dirigál, de kevéssé képes igazán hatékonyan kifejezni esetleges elképzeléseit.

Yuki Kurashima úgy lépett ki a színpadra, akár egy ártatlan kislány. Az első pillanatban arra gondoltam, olyan tökéletes, hogy ilyen nincs is. Vonásait rajzolni sem lehetett volna szebbre, gyönyörű, elképesztően kék, hibátlan ruhakölteménye káprázatosan besugározta a színpadot, mozdulatai egy gondosan koreografált, túlfinomult tánc hatását keltették. Zongorázás közben arcáról a határtalan átélés, a tökéletes meditáció sugárzott. Néha feltekintett a karmesterre, mint egy biztonságot nyújtó atyai arcra (lehet, hogy valóban apa és leánya ők ketten), de máris újra a zongora billentyűzetére szegezte átható tekintetét.

Nem nagyon hibázott. Technikája virtuóz, gond nélkül küzdötte át magát a nehéz versenymű hangjain. Igaz, különösebb erőt nem lehetett hallani a zongorázásában, a zenekar minduntalan elnyomta a törékeny kezek alatt csilingelő zongorahangot. Már amikor csilingelt persze, mert az igazság az, hogy a forte például inkább csak erőltetett csapkodásként hatott Yuki Kurashima előadásában. Igazi zenélést, rendesen végigvitt íveket, vagy akár egy jól felépített zenei mondatot sem hallottam. Mégis, az egész jelenség, ahogyan a nádszáltermetű, kislányos megjelenésű művésznő Rahmanyinovot próbált játszani, keményen, energikusan, máskor líraian és átszellemülten, oly mértékben elragadta a közönséget, hogy szűnni nem akaró tapssal jutalmazta őt.

A szűnni nem akaró taps a Brahms-szimfónia végén is beköszöntött, lecsapott rám, mint a nyári zápor, hirtelen, váratlanul, mert valójában nem értettem, miért is tetszett mindez ennyire a MÁV Zenekar közönségének. Ennyire szeretjük mi Brahmsot? Persze, én is szeretem, azért jöttem ide, de most valahogy nem értettem, miért is szeretem. Mert ezen az estén valahogyan nem állt össze a zene folyamata, nem volt semmi felépítve, nem születtek lúdbőrös pillanatok. Voltak persze szép megmozdulások, a fa- és rézfúvósokat például egyaránt megilleti a dicséret, ahogy a csellószólamot is, mert az intonációs bakik ellenére a vonóskar legbiztosabb, legmuzikálisabb részének éreztem őket.

A ráadás elkerülhetetlennek látszott, a körülöttem nem lankadó lelkes tapsolás közben fura módon megfogalmazódott bennem egy dallam, Brahms Első Magyar táncának kezdő taktusai, amelyről úgy éreztem, egy ilyen est végére éppen ilyet szokás biggyeszteni. Hihetetlen, de alig néhány másodpercet kellet csak várnom rá, hogy valóban meg is szólaljon. A közönség lelkesen felmorajlott, a kórusülésen egy középkorú hölgy szinte táncra perdült örömében. Rég láttam ilyen boldog közönséget. És ha erre gondolok, hát azt kell mondanom, mégis csak tudhatnak valamit ezek a Yukiék.