Radikális konzervativizmus – Penderecki bemutatók a MűPában

2013. november 6.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Krzysztof Penderecki és a Concerto Budapest

Penderecki: Concerto doppio hegedűre, brácsára és zenekarra - magyarországi bemutató
Penderecki: VIII. szimfónia szólistákra, vegyes karra és zenekarra - magyarországi bemutató

Lendvay József - hegedű, Ryszard Groblewski - brácsa
Szabóki Tünde - szoprán, Schöck Atala - alt, Haja Zsolt – bariton
Concerto Budapest (művészeti vezető: Keller András)
MR Énekkar (mb. karigazgató: Oláh Gábor)
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)

Vez.: Krzysztof Penderecki

Ha nemrég Jeney Zoltánról azt írtam, hogy „következetes” zeneszerző, akkor Pendereckire nagyjából ennek a fordítottja igaz. A legtöbb biográfia és lexikon-cikk megemlékezik a hatvanas évek lengyel avantgard-zenéjében betöltött szerepéről és a Hiroshima című gyász-ódájáról. (Nem sok rádióállomás létezett akkoriban a civilizált világban, amelyik egy ilyen című lengyel kortárs kompozíciót mert volna nem bemutatni.)

Ebben az időben valóban a progresszív irányzatokat követte. Az 56' után rendszeresen megrendezett Varsói Ősz kortárszenei fesztivál egyik legjelentősebb alakjaként is széleskörű ismertségre tett szert.

Dátum szerint nem tudnám megmondani, mikor ment végbe az ő személyes rendszerváltása – a monográfiákat máris író zenetudósok bizonyára majd egy partitúrában is meg tudják jelölni azt a pillanatot, amikor a szerző radikálisan szakított saját radikalizmusával.

Darabjaiban azóta a huszadik század első harmadának stílusait vegyíti. A most bemutatott két vadonatúj kompozícióról is inkább a harmincas évek posztexpresszionizmusa jutna az eszünkbe, és a legkevésbé az, hogy kortárs zenét hallunk.

Persze, végül is ez nem olyan nagy baj. Egy-egy kompozíciónál hosszú távon nem sokat számít, hogy pontosan mikor keletkezett. Gondosan megírt, nagyszabású alkotás az este mindkét száma. A kettősversenynek rögtön az elején szellemesnek találom, hogy brácsa üveghangjaira a hegedű mélyhúrjainak pengetésével válaszol, de a folytatás sem laposodik el. Szép zene, kifejezetten meg vagyok elégedve a szólistákkal, a Concerto Budapest pedig már megint fölényesen cáfolja a kételkedőket. Akárhányszor hallottam őket az utóbbi egy-két évben, ragyogóan játszottak.
Maga Penderecki, a nyolcvan éves mester pedig karmesternek sem utolsó – többször volt már alkalmam látni-hallani, és máskor is tetszéssel írtam róla.

Egyszóval jól érzem magam, szinte meglep, hogy már vége a szokásosnál rövidebb első félidőnek.

A második félidő műsora viszont monumentális. Hangvételében, apparátusában és igényességében is.

Tudjuk, a szimfóniát, mint műfajt Beethoven IX. szimfóniája óta körülményes pontosan definiálni, de Penderecki műve egyértelműen zenekari dalciklus. A mű nagy terjedelmének és súlyának megfelelően nem egyetlen énekes szólista áll a zenekar elé, azt amúgy sem győzné senki.

A teljes létszámú zenekarhoz – és a nagy létszámú kórushoz - három szólista váltakozik, de duett, vagy más együttes nincs, szóval dalok sorjáznak német költők természet-verseire. Goethe éppen előfordul, de Eichendorff a legkésőbbi. Egy-két Rilke, és néhány Hermann Hesse.

Akár Richard Strauss válogatása is lehetne, nekem némileg furcsa is, hogy a felvetített szöveget olvasva, a költők névsorát látva, más zenét hallok, mint amit rendesen hozzá asszociálnék.

Nem ez a bajom...

Sőt, nem tudom, egyáltalán milyen gondom lehetne.
Haja Zsolt baritonszerepben ugyan nélkülözi a magvas mélyeket, de az, hogy kevéssé „operás” a voce, az itt, dalénekesként inkább előny. Kifejező és zenei, senkire nem cserélném.
Schöck Atala szólama viszont elég nagy követelményeket támaszt, talán neki kell leginkább átszólni az egész zenekaron, és ő meggyőzően boldogul.
Szabóki Tünde pedig tökéletesen ura a hangjának. Kontrollált és tiszta.

Maga a zene percig sem unalmas, sokszínű és dinamikus, és ha kell, mer visszafogott is lenni. Gazdagabb, értékesebb annál, mintsem filmzenére gondolhatnánk. Végig megvolt az az érzésem, hogy „jó” hangversenyen vagyunk.

Éppen csak nem érint érzelmileg! Nem tudok belehelyezkedni. Ha felvet egyáltalán kérdéseket, azok nem érintik az én problémáimat.

Mint mondtam, hosszú távon nem sokat számít, hogy egy mű mikor keletkezett. A Kunst der Fuge szerzőjét is reménytelenül elévült, maradi öregnek vélték a kortársak, és egy este, egymás után meghallgatva Johann Sebastian, és fia, Carl Philip Emanuel Magnificatját, értem is hogy mire gondoltak.

Csak éppen – kétszázötven év elteltével – már látjuk, hogy az öreg munkája sokkal jobb volt a saját, meglehet elavult, stílusában, mint a fiáé az övében.

Hogy ezen a koroktól-stílusoktól független értékskálán Penderecki nagyszabású opusza hol helyezkedik el, kétszázötven év múlva talán mi is tudni fogjuk.

És akkor itt a Café Momusban is visszatérünk rá.