Prima donna assoluta: Edita királynő (Edita Gruberova fellépéséről)

2005. szeptember 10.
Nemzeti Hangversenyterem

DONIZETTI: Roberto Devereux - opera három felvonásban, koncertszerű előadás
Elisabetta: Edita Gruberova
Sara: Ulbrich Andrea
Roberto: Michal Lehotsky
Nottingham: Albert Shagidullin
Szlovák Filharmónia Zenekara
Nemzeti Énekkar
Vez.: Friedrich Haider

Lehetne most kis ismertetőt írni Donizettiről és viszonylag ritkán hallható operájáról, a cselekményről, hogy mennyire valós eseményeken alapul - mert a szereplők valóban éltek. Bár nem az a lényeg, hogy mennyire hű egy opera a történeti valósághoz; az már a barokk művek esetében is látszott: a történeti személyek csak az érdekességet hivatottak fokozni, operai megfelelőik cselekedeteinek legfőbb indítéka valójában semmi más, mint a szerelem, a féltékenység, és az ebből fakadó bosszúvágy.

Lehetne most arról írni, hogy a színpadon a Szlovák Filharmónia Zenekara foglalt helyet, Friedrich Haider vezényelt, aki több mint tíz évvel ezelőtt már Gruberovával lemezre vette a művet, tehát biztos kézzel irányította az előadást. A zenekar tisztesen helytállt, bár a kérlelhetetlen sors valódi, pengeélességű zenekari megjelenítése már meghaladta a képességüket. A kórusról el lehetne mondani, hogy rövidke megszólalásaik természetesen tökéletesek voltak.

Lehetne most írni a Roberto szerepét éneklő Michal Lehotskyról, hogy az elején kissé megilletődötten indított, néhány hang nem igazán sikerült, de később valódi hőstenorként derekasan helytállt. Az orosz baritonról, a Nottingham szerepében kissé halványnak tűnő Albert Shagidullinról, bár az ő féltékenysége az, amely a tragédiát végül beteljesíti. Ulbrich Andreáról, aki Sara szerepében súlyos drámai szopránjával igazi vetélytársa tudott lenni Erzsébetnek, bár arra a szerző vigyázott, hogy énekelni valója nehéz legyen, ám meg se közelítse azt az elképesztő teljesítményt, amit Erzsébet alakítójának szükséges nyújtania.

Lehetne tehát ezekről bővebben írni, de nem érdemes. Mert mindezek azon az estén, amikor a Művészetek Palotájában az opera koncertszerűen elhangzott, relativisztikus tényekké, eseményekké zsugorodtak. Vagyis csak annak az abszolútnak vehető igazságnak a fényében volt értelmük, amit akkor Edita Gruberova határozott meg. Ami azt jelentette, hogy amikor ő énekelni kezdett, minden más tény csökkentett értékűvé vált. Lényegtelenné, hogy Erzsébet, Essex grófja és a többiek éltek-e valójában, lényegtelenné, hogy operai alakítóik jól, avagy csak közepesen jelenítették meg őket, hogy a kísérő zenekar mennyire közelítette meg az eszményi hangzást.

Azt lehetne mondani, majdnem másodlagossá vált magának Donizettinek a zenéje is, bár főleg az Erzsébetnek írt számokban tudott a klisészerűség fölé emelkedni. Valójában annak a naiv hitnek a végsőkig való vitele adja erejét, hogy túlcsordulóan édes dallamokkal, hihetetlen énekesi bravúrokkal minden kifejezhető: alapjában véve ebben rejlene a zene megjelenítő, ábrázoló, lélekhez szóló hatalma. De ezért is válik néha hihetetlenül bornírttá, amikor nincs igazán mit mondania, csak átkötő szerepe van, főleg a zenekari részekben. A legdrámaibb jelenet közepén egyszer csak vidám, umcaccás vagy indulószerű részlet hangzik fel. És - sajnos - ezért marad el a végén az igazi katarzis is.

Egy nagy opera akkoriban nem fejeződhetett be lemondó szomorúságban, pedig milyen szép lett volna Erzsébetet végső elárvult hangjaival magára hagyni. Kell valami felemelő, fényes vég, amelyhez nagy, diadalmas zene dukál. A történetből ilyen nem szűrhető le, Roberto valóban bűnös, Erzsébet kisszerű, bár súlyos bosszút áll. Azonban - a történelmi valósággal szemben - Jakab javára lemond a trónról. Éljen az új király!

Hát ehhez kell egy Gruberova. Hogy ezt elhiggyük. Mert neki elhisszük. Mert mindent tud. Hangja kissé vékonynak, élesnek tűnik, de mégis, hihetelen súlya van, áthatol mindenen, betölti a hatalmas teret. Talán azokat a leheletfinom magas hangokat egy súlyosabb alapokról induló szoprán nem is tudhatná kiénekelni. Itt nem csak arról van szó, hogy néhol egy-két hang erejéig hirtelen hihetetlen magasságokba szárnyal a hang. A teljes terjedelemben képesnek kell lennie mindenre, fortéra, pianóra. Fentről halkan indulva, hirtelen a mélybe zuhanva, drámaian erősödve. Vagy fordítva. Vagy akárhogy. Mert vannak ám megdöbbentő mélyei is. Ahogy ott fojtottan kissé beszédszerűen néha megszólal, megdöbbentő. Ahogy a középlágéban néha bánatában szomorúan minden különösebb külső eszköz nélkül csak énekel, könnyfakasztó. Ahogy fájdalmában felsikolt vérfagyasztó. Egy hús-vér alak áll teljes valójában a színpadon, hangi és - mivel rendezés nincs - korlátozott színészi eszközökkel. Az ő saját ötlete, volt, hogy operai előadásokon az utolsó nagyjelenetben Erzsébet leveszi parókáját - megjelenítve a Nőt.

Gruberova ötvenkilenc éves. Hangjában nyoma sincs az elfáradás legkisebb jelének sem. Remélhetőleg halljuk még zeneileg értékelhetőbb műben, szerepben is.