Philharmonia Orchestra / Esa-Pekka Salonen

2005. november 17.
Nemzeti Hangversenyterem
Philharmonia Orchestra, London
Vez.: Esa-Pekka Salonen

MUSZORGSZKIJ: Éj a kopár hegyen
BARTÓK: A csodálatos mandarin - szvit
STRAVINSKY: A tűzmadár

Egész közel lakunk a Művészetek Palotájához, mégis majdnem sikerült elkésni. Dugó a Lágymányosi hídon, aztán dugó a Vágóhíd utcai fordulónál..., mintha az egész város erre a koncertre sietett volna.
Ez persze túlzás, de kétségtelenül nagy várakozása előzte meg a Londoni Philharmonia Zenekar koncertjét. És persze ott a \"másik\" nagyság, a finnek hírnevét világszerte öregbítő Esa-Pekka Salonen is.

Mindenki a helyén van, jöhet a Maestro. Legújabb divat szerinti öltöny, lendületes, magabiztos léptek: lehengerlő és egyben tökéletes belépő.
Ez a határozottság, magabiztosság, előretörő lendület jellemezte az egész hangversenyt.

Ahogy elnéztem Salonent, világosan megfogalmazódott bennem egy különbség közte és Rattle között. Míg Rattle kezei között minden zene egészen plasztikussá, szinte térbelivé válik, addig Salonen inkább fest a zenével. Rattle minden kis szólamot külön, a szólam karakterének megfelelő megvilágításba helyez, Salonen ezzel ellentétben sokkal nagyvonalúbb, mindent átívelő egységekben gondolkozik. Ezt jelzi az is, hogy pálca nélkül dirigálta végig az estet. Két keze rendszerint párhuzamosan mozog, kiemelten sokat törődik a vonósokkal, a fúvós részleg inkább csak egy-egy beintés erejéig kap szerepet nála.

A szólamok formálásában nem sokat segített sem a rezeknek, s ami - különösen ezt a műsort tekintve - még furcsább, a fáknak sem. Pedig A csodálatos mandarin incselkedő motívumaiban bizony elkelt volna a segítség. A klarinétos és a közvetlen közelében fújó kürtös is bizonytalan, kicsit színtelen produkcióval fakította meg az amúgy lenyűgöző összképet.

Salonennek rengeteg energiája van, fergeteges tempókat dirigált a koncert első felében mindkét darabban. Le a kalappal a zenekar előtt, egy-két ponton érződött csak némi bizonytalanság a hegedűknél, különben bírták az iramot. Salonen hisztérikus mozdulataival hihetetlenül felspannolta a zenekart, akik ennek ellenére meg tudták őrizni az egységes játékhoz feltétlenül szükséges józanságot is. Lehet, hogy az én agyam lassú egy kicsit, de különösen a Mandarinban éreztem úgy, hogy képtelen vagyok követni a történéseket. A nagyvárosi forgatag mulatságos rohangálássá könnyült ebben a tempóban, Bartók különösen érzékeny, kifejező ritmikája pedig elveszett a futkosásban.

A tűzmadár bensőségesebb produkció volt. Salonen differenciáltabban dirigált, az indulószerű és a lágy, melodikus hangulatok közötti árnyalatokból is leolvasható volt néhány a kezéről. A zenekar fúvósai is jobban érezték, hol, hogyan kell a vonósok koncepcióját teljesebbé, színesebbé tenniük. Egészen lenyűgöző, ahogy a rezes részleg végtelenül kultúrált hangon mind saját szólamukon belüli, mind pedig az egész együttesen belüli arányokat figyelembe véve játszottak.

Itthon igen ritkán hallható hangszínek születtek a vonósoknál, az éteri, hátborzongató pppp tremolótól egészen a könyékig húrba merülős, bő fortékig. Beszélt a zenekar, s mi láttuk magunk előtt a mese képeit, a történetet eltáncoló balettosok mozdulatait, a hangulatot teljessé tevő fényeket.

Salonen mesterien bánt a közönséggel is. Tökéletes pontossággal jelezte a leintése, hogy mikor törhet ki a tapsvihar. Mind a színpadon, mind pedig a nézőtéren az történt, amit ő akart.
Márpedig a színpadon csuda dolgok történtek. S hogy bennünk, hallgatókban mi történt, az csak rajtunk múlt.