Perényi 60

2008. január 6.
Zeneakadémia

Perényi Miklós – gordonka
Schiff András – zongora

BACH: G-dúr gambaszonáta, BWV 1027
MENDELSSOHN: B-dúr szonáta, Op.45
JANÁČEK: Pohádka (Tündérmese)
BEETHOVEN: A-dúr szonáta, Op.69

Ötéves volt, amikor csellózni kezdett. Tanította őt Zsámboki Miklós, Banda Ede, Enrico Mainardi és Pablo Casals. A Zeneakadémia mellett az Accademia Santa Cecilián is diplomát szerzett. Több mint 30 éve tanít a Zeneakadémián, foglalkozik zeneszerzéssel is. Szerény, csendes, kedves, visszafogott ember benyomását kelti, nem érdeklik a külsőségek, a siker, az üzlet, a manapság divatos álértékek. Interjúkat igen ritkán ad, az önmenedzselés sem az ő világa. Egyszóval egy igen ritkán előforduló, rendkívül szimpatikus embertípus képviselője ő.

Hatalmas és ritka kincs, akire nagyon kell vigyáznunk. Olyan, akit, amikor a színpadra lép, a zenén kívül semmi más nem érdekel. Aki soha nem enged ki félmunkát a kezei közül, és nem bízza magát a véletlenre. Technikáját olyan szintre fejlesztette – s gyanítom, még ma is fejleszti –, hogy semmiféle gát ne állhasson a zene útjában. Számomra jelenleg a legjobb csellista a világon (s szerintem nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel). Tehetsége határtalan, megfoghatatlan, leírhatatlan, megkérdőjelezhetetlen. S művészete nem pusztán virtuozitásában rejlik, sokkal fontosabb dolgokat is tud ő annál. De hogy miket, azt csupán érezni lehet, megfogalmazni nem.

Mit is írhatnék én egy ilyen művész születésnapi koncertjéről? Objektív koncertbeszámolót biztosan nem. Akárhogyan is számolom, több mint húsz éve tart már töretlen és feltétel nélküli csodálatom Perényi Miklós iránt. Gordonkahangja utánozhatatlan, muzikalitása olyan magától értetődő egyszerűséggel árad, hogy ezt vitatni merő badarság lenne. Építő bírálattal megpróbálkozni pedig ostobaság, talán még a nálam okosabb embereknek is. Perényi Miklósról nem lehet véleményt írni. Nem lehet elemezni a játékát, talán a technikáját lehetne objektív módon vizsgálgatni, hogy micsoda vonókezelés, meg hasonlók, de semmi értelme nem volna, hiszen aki nem hozzáértő, azt az ilyesmi nem érdekli, aki meg hozzáértő, az úgyis látja, tudja. Perényi Miklóst csak hallgatni lehet, nézni lehet, szeretni lehet.

Hogy mégis szóljak valamit a koncertről is, inkább csak úgy elmesélném, hogy Bach gambaszonátája könnyed volt, levegős, amolyan csöndesen merengő. Finom hangon, szinte már gambásan szólt a cselló, amelyik azután Mendelssohn muzsikájában erőteljes volt, tüzes, ifjúi hévvel virgonckodó, néhol aztán játékosan kedves, melankóliába hajló. Mendelssohn szonátáját olyan szenvedéllyel sikerült tolmácsolniuk a művészeknek, hogy visszatekintve a Bach mű szinte már tartózkodónak tűnt.

A Tündérmese álmodozva szólt, de édes álmodozásunkba beletelefonált valaki a hátsó sorokból. Beethoven szonátája pedig...? Hát, arról talán csak annyit, hogy ha mindössze az első tétel első néhány taktusát hallhattam volna ezen a vasárnap délelőtti koncerten, már akkor is boldognak érezném magam.