Pauk, Perényi, Matáv

2004. április 23.
Zeneakadémia
Matáv Szimfonikus Zenekar
Pauk György - hegedű
Perényi Miklós - cselló
vez.: Ligeti András

Beethoven: 2., Leonóra-nyitány
Brahms: a-moll kettősverseny hegedűre és csellóra
Rachmaninov: II., e-moll szimfónia

Mint illik, egy nyitány hangzott el a versenymű előtt, amelyet természetesen egy szimfónia követett, még ha a ritkábban hallhatóak közül is. A nyitány nem csak arra jó, hogy a közönséget bevezesse a zene aznap esti világába, hanem az előadókat is felhangolhatja arra a feladatra, ami akkor vár rájuk, ha két olyan művész áll (ül) eléjük a második számban, mint ezen az estén. De ez a nyitány ilyesmit nem tett. Bár kifejezetten hibákat nem hallhattunk, a fakó vonóshangzás, a különösebb lelkesültség nélküli játék, amelynek a karmester volt az eredője, nem igazán hangolta rá a hallgatót semmire.

Persze ettől még Pauk és Perényi elfoglalta helyét a zenekar előtt. Brahms gondoskodott arról, ha már a karmester nem, legalább a kivételes szólistaegyéniségek megpróbálják felrázni a zenekart, bevigyék abba körbe, ahonnan ők látják, és művészetükön keresztül láttatják a világot. Vagyis rövid zenekari bevezető után a cselló szólója (most éppen Perényi kivételesen koncentrált előadásban) akarta mutatni, más világba érkeztünk - volna. Néhány újabb zenekari taktus után a hegedű Pauk megszemélyesítésében tette mindezt. A hatás azonban visszafogott maradt.

A karmester és zenekara - úgy látszik - elhatározta, hogy ők most nem próbálnak meg a másodrangú - csak kísérő? - szerepből kilépni. Tehát volt egy csellista és egy hegedűs társa, akik egymással tökéletes összhangban és elszántsággal adták elő játszanivalójukat. Idővel persze az is kiderült, Perényi az abszolút, nagy egyéniség, és bármilyen kiváló is az együttműködés Paukkal, vannak játékának olyan régiói, ahová az nem tudja követni. A hangszer kezelésének az a végletekig finomított, a zene minden pillanatának szolgálatába állított módja csak a legnagyobbak sajátja.

Aztán jött - minden bizonnyal a Zeneakadémia meleg és párás nagytermének köszönhetően - Pauk hegedűjének húrszakadása az első tétel vége előtt egy perccel, majd a folytatás néhány ütemmel korábbról. Nem járna ilyenkor az egész tétel az elejétől? Sebaj - agyunk, mint tudjuk, csodákra képes -, összeragasztottuk a fejünkben hordozott vágómagnó segítségével a darabokat.

A szünetben azon tűnődtem, ha ez így megy tovább, a Rachmaninov-szimfónia egy órája már a megpróbáltatás kategóriájába fog tartozni.
Hát nem így történt.

Először is: a vonóskar kibővült. A színpadon a teljes 12 első hegedűs nagyzenekar volt, amely azonban - úgy látszik -, nem csak számtani egység. Pszichológiai is. Egyszerűen nem hihető, hogy csak attól szólt jobban, hogy többen játszottak. Egy ilyen zenekar művészei ahhoz szoktak: ilyen felállásban szólaltassák meg hangszereiket, ehhez idomult hangképzésük. Külön köszönet a brácsa szólamnak a harmadik tétel végén mutatott szólam-szólóért!

Mindez kevés is lehetett volna. De Ligetiből is előbújt a karmester-oroszlán. Az addig szinte szenvtelenül ütemezgető dirigens valódi vezéregyéniséggé vált, partitúra nélkül, a mű iránti látható elkötelezettséggel irányította zenekarát. Mert Rachmaninov szimfóniája, ha nem is egeket ostromló remekmű, játszanivalót kínál bőven. A legelső ütemek mélyvonósokon kezdődő halk morajától (banális indítás?) az időnkénti teljes nagyzenekari, földrengető kitörésekig mindent szenvedélyesen, odaadóan vezényelt. Amit a teljes zenekar kiváló játékkal viszonzott. Egy ilyen előadásnak nagy szerepe lehet abban - és ebben az esetben volt -, hogy ez a mű élményt szerezzen a közönségnek.