Patinával vonódik be lassan (Harnoncourt a MűPában)

2007. december 17.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Julia Kleiter, Elisabeth von Magnus, Kurt Streit, Anton Scharinger (ének)
Arnold Schoenberg Chor (karig.: Erwin Ortner)
Concentus Musicus Wien
Vez.: Nikolaus Harnoncourt

BACH:
Ach, wie flüchtig, ach, wie nichtig, BWV 26
Schwingt freudig euch empor, BWV 36
Wachet auf, ruft uns die Stimme, BWV140

A harmadik születésnapjához közeledő MűPának van rangja önmagában is. Megjelentek itt olyan zenekarok, amelyek a Zeneakadémiát messze elkerülték. Ennek számos oka lehet, nem ide tartozik, hagyjuk. Egyrészt ad tehát rangot azoknak, akik itt felléphetnek, de fordítva is előfordul, gyakran kap rangot azoktól, akik itt fellépnek. Ettől patinásodik; már van mit emlegetni, és lesz mit emlegetni évtizedek múlva is: itt hallottuk, itt láttuk... Például legutóbb a Concentus Musicust, az Arnold Schoenberg Chort és magát Nikolaus Harnoncourtot, Aki ezen társaságok élén most >Bach-kantátákat vezényelt.

Ha esetleg azok után, hogy Herreweghe, vagy egy-két régizenei produkcióval Gardiner is megfordult nálunk, valaki azt hitte volna, hogy most már Harnoncourt csak egy a sok közül, hát tévedett.

Tele volt a nagy hangversenyterem. Így karácsony előtt három olyan Bach-kantáta, amely az utolsó két novemberi és az első adventi vasárnapra íródott, amúgy is vonzó lehet, de Harnoncourt neve is fogalom ma már. Félő volt, hogy esetleg valóban csak a neve az. De nem.

Zenekara nagy volt, hat-hat hegedűvel, két nagybőgővel. Kórusa még nagyobb, harminchatan voltak az emelvényen. Szoprán, mezzo, tenor és bariton szólisták énekeltek. Kezdjük velük. Hárman szépen megállták a helyüket, mindent tudtak, amit hallottunk már Harnoncourt énekeseitől. Julia Kleiter csak egy kicsit volt jobb, amit itt – pestiesen szólva – azt jelentette, hogy iszonyú jó volt. A fiatal énekesnő három-négy éve, főleg Mozart-szerepekkel van jelen Európa színpadain. Így került Zürichben Harnoncourt látókörébe. A zenekarban örömmel fedezhettük fel Alice Harnoncourtot, és a kis orgona mögött Herbert Tachezit. Sajnos sehol nem találtam a szólórészekben continuót játszó csellista nevét, pedig azt kell mondani, ilyen, elképesztően jól játszó hangszerest erre a szerepkörre csak egy Harnoncourtnak sikerülhet magához vonzania.

Mi Harnoncourt titka? Hogy ma már tényleg túl van a szigorúan tudományos autentikusság utolérhetetlen délibábjának kergetésén – kis zenekar, fiúszopránok stb. –, miközben azért hallhattunk tolótrombitát és violino piccolót (terccel magasabbra hangolt kis hegedűt) is. Kialakított egy olyan előadásmódot, amely a kezdetek gyermekbetegségeit már leküzdötte, és amely olyan gazdag hangszínekkel, frazeálással, dinamikai árnyalatokkal igyekszik ezeket a remekműveket megszólaltatni, amelyeket Bachhoz egyedül méltónak érezhetünk. Illetve dehogy igyekszik itt bárki, megszólal minden. Gondoljunk csak vissza a 140. kantátában hallható – orgonaváltozatban is jól ismert – Zion hört die Wächter singen korál hegedű-brácsa unisono szólamának arra a gazdag dinamikai és frazeálási eszközökkel kidolgozott elővezetésére, amelynek tanulmányozására, hogyanjainak, miértjeinek megértetésére egy egész régizenei kurzust lehetne szánni. Vagy arra a csodára, amit a 36. kantáta első részét záró korál zenekar-kórus összjátékakor dinamikai és hangszínbeli kifejezésben hallottunk. Na, ezek voltak a torokszorító pillantok.

Viszont arra, amit a Wachet auf nyitótételében hallottunk, még pesties kifejezés sincs. Amit itt a kórus művelt, az elképzelhetetlen szinten lebegett minden fölött, amit eddig arról gondolhattunk, mit tudhat egy harminchat tagú éneklő társaság. A szoprán szólam nem valamiféle kirívóan hangos, éles hangszínnel próbálta a korált kiemelni, hanem mezzoforte erősséggel, éteri módon megszólaltatva, így az nem egyszerűen kiemelkedett a többi szólam közül, hanem valahogy úgy volt ott megkerülhetetlenül, hogy azok mintegy körülölelve, a maguk módján kénytelenek voltak ellenpontozni. Nem több ember énekelt egyszerre – itt maga a négy szólam szólt.

Annakidején több csellista is játszott próbát a Bécsi Szimfonikusoknál. Nem Harnoncourt volt a legjobb, de Karajan őt vette fel. Biztos megérzett benne valamit, ami több mint a hangok megfelelő szintű eljátszásának képessége. És most ott vezényelt ez az ember, kissé suta, de pontos, érthető mozdulatokkal. A huszadik század egyik legnagyobb zenésze lett, aki ezekről a művekről mindet tud, tisztában van a tempókkal, ritmikai viszonyokkal, fortékkal, pianókkal. Az igazi puristák talán rosszallhatják némely megoldását, de a végeredmény hatása alól senki nem szabadulhat.

Hosszabb, Harnoncourt vezényelte Bach-kantátaciklus része volt ez az egy koncert, reméljük nagyon, hogy a többitől is tovább patinásodik majd a Művészetek Palotája.