Párizs fölött (Némafilm zenekari kísérettel)

2007. október 12.
Millenáris Teátrum

Párizs alszik
Némafilm zenekari kísérettel

Ensemble Court-Circuit
Vez: Daniel Kawka

Rupert Julian 1924-ben forgatott, és a MűPában szeptemberben filmkoncerten bemutatott, Az operaház fantomja című mozijának vetítésére készülve még úgy tűnt nekem (és ezt utólag le is írtam), a némafilm orgonakísérettel már magában horror. Persze, kiderült, hogy mint annyiszor, nincs igazam, ahhoz a műhöz pontosan az a muzsika illett. Na most van az, hogy René Clair 1923-as első filmje (természetesen ugyancsak néma), a Párizs alszik Yan Maresz kamaraegyüttesre és élő elektronikus effektekre álmodott kompozíciójával – szinte megmagyarázhatatlan, hogy ezen miért nem akadtam fent. Talán azért, mert már én is rég tudom, hogy a kortárs komolyzene – köszönhetően többek között a hatvanas évek magyar filmjeinek – a nyolcadik művészet tökéletes párja lett.

Clair filmjének eredeti kópiája jelentős károkat szenvedett: jelenetek vesztek el, romlott az anyag minősége, és a vágások sem voltak tiszták. Maga az alkotó nem sokat törődött ezzel, a film nem, csak a téma érdekelte, amelyből 1971-ben újabb változatot készített. A Musée du Louvre azonban mégis az eredetire vetett szemet, ezért felkutatott egy másik létező kópiát, és a kettőből próbálta összerakni a vélt 1923-as változatot, természetesen a képminőséget digitálisan javítva.

Mindez nem volt elég, 2005-ben felkérték Yan Mareszt, hogy komponáljon a műhöz filmzenét, amelyet aztán az 1991-ben alapított Ensemble Court-Circuit szólaltatott meg először a párizsi IRCAM-ban, aztán a világ számos fesztiválján. A produkció most a Budapesti Őszi Fesztivál keretében látogatott el Budapestre.

René Clair filmje és Yan Maresz zenéje különös, de kellemes hatású elegyet alkot. Bár Clair a hőskorszakban még a kísérletező kedvű alkotókhoz tartozott, a Párizs alszik képsorain ez még nem látszik. Az alapötlet ugyan látszólag illeszkedik a XIX. századi ponyvától a német expresszionizmusig ívelő pesszimista futurista látomássorozatba, néhány jelenet után azonban kiderül, hogy a rendező inkább paródiát készített, mint filozofáló-moralizáló filmet. A történet kiindulópontja szerint egy kissé különc tudós zseni olyan szerkezetet készít, amivel az egész világot (beleértve a gépeket is) álomra tudja kényszeríteni. Erősen valószínű azonban, hogy a tudós lobogó ősz haja, a házi köntöse és szerkezeteinek primitív áltechnokratizmusa már a korabeli néző ajkára is mosolyt csalt.

A fiatal rendező nem foglalkozik a jövővel, csak egy ötletet vet fel: mi van, ha a világ álomba merül, kivéve hat embert, akik a nyüzsgő, erotikus fülledtségéről, bohémságáról nevezetes Párizsban átvészelik a dolgot? Mit teszel akkor, amikor bármit megtehetsz? Clair egyrészt kihasználja a kimerevített pillanat ábrázolásában rejlő lehetőségeket (lásd az eredeti ötletet a Csipkerózsika ismert jelenetében), vagyis olyan életképeket mutat be, amelyek a francia bohócoknak és pantomimművészeknek is a becsületükre válna. Ugyanakkor meglehetősen gunyorosan végigkíséri ennek a hat embernek a pokoljárását a szabad rablás eufóriájától egészed addig, amíg a világ újra ébred, és nem hisz nekik.

Maresz el tudott rugaszkodni ettől a tréfás, olykor már-már vaskos hétköznapi valóságtól, és kozmikus hatású zenéjével fölemelte ezt a történetet (mint ahogy a történet hősei is minduntalan ki akarnak emelkedni a mindennapi lét keretéből, amit ideiglenes lakóhelyük, az Eiffel-torony magaslati szobája hívatott jelképezni, ám észre kell venniük, hogy nem tettek mást, mint a lenti világ mocskát a saját lelkükben felcipelték erre az éterinek és tisztának tűnő helyre). Maresz zenéje mutatja, hogy mégsem kabaréban vagyunk, a tét azért több mint hogy nevet-e a közönség vagy sem: mert nem mindegy, min nevet.

Az ember önkéntelenül is összehasonlítja Maresz muzsikáját Thierry Escaich a Fantomhoz adott orgonaimprovizációival: míg azok a pillanat hatása alatt születő dallam- és harmóniaszövetek, addig Maresz munkája végletekig kidolgozott, pontos mű, amely érzékenyen követi a film történetének rezdüléseit, és még azt is elbírja, hogy a bankókkal teli fiókban turkálós jelenet közben a fúvósok űrzaja mögött megszólaljon a Pink Floyd Money című dalának riffje.

Első hallásra nehéz felmérni, milyen volna Maresz munkáját kizárólag magában, vetítés nélkül nézni. De a filmmel együtt fantasztikus.