Par hasard (Kocsis Zoltán és a MÁV Zenekar koncertje)

Liszt-Kocsis: Ave Maria; III. elfelejtett keringő; Mazurka brillante
Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35
R. Strauss: Aus Italien, op. 16
Km.: Vadim Gluzman (hegedű)
Vez.: Kocsis Zoltán

Így olvasom a műsorfüzetben: idestova négy-öt évvel ezelőtt születtek azok a hangszerelések, melyeket Kocsis Zoltán Liszt Ferenc zongoraműveiből készített, s a koncert nyitányaként szólaltatott meg a MÁV Szimfonikus Zenekar csütörtök esti hangversenyén.

Kocsis így nem csupán vendégkarmesterként, de afféle kvázi-szerzőként (avagy házi-szerzőként) is felléphetett aznap a Művészetek Palotájában. A hangszerelés művészete, melyet az ősz mester oly nagy kedvvel űz jó ideje, lassan nem is annyira „mellékes tevékenység” lesz Kocsis szerzői-előadói oeuvre-jében, de egyre inkább fontos és figyelemre érdemes ténykedés – legkevésbé sem ujjgyakorlat vagy gondűző nyáresti elfoglaltság. Érezhető, hogy a feladat komplexitása ragadja meg Kocsis Zoltánt ebben a minőségében, amennyiben egyszerre lesz zongorista, zeneszerző és karmester egy ilyen átirat elkészítésénél és bemutatásánál.

Jelen Liszt-művekben, az Ave Mariában, a 3. elfelejtett keringőben, valamint a Mazurka brillantéban hallhatóan igyekszik is kiélni minden ilyen irányú inspirációt és ambíciót. A hangszerelések színgazdagok, élénkek és mozgalmasak mindenekelőtt, sőt, azt sem volna illendő tagadni, hogy szerzőjük nem veti meg a nyíltan hatáskereső gesztusokat. Széles hangszerpark társul hozzájuk triangulummal, xilofonnal, harangjátékkal, jó adag hárfával – Kocsis nem spórol semmin. Az Ave Maria így kissé szenvelgő ugyan, a keringő, és kivált a mazurka azonban már fényesen sziporkázó, hívogatóan kacér és csakugyan briliáns alakot ölt.

De a zenekar kissé nehezen akar megindulni. Darab időbe telik, amíg összeáll a gléda. A vonósok dekoncentráltak, a klarinét is semmitmondóan indít; a fuvolák viszont rögtön „képben vannak”. A táncos ritmusok már összerázzák az együttest, megjön a mélyvonósok hangja is, kezdenek a rezek is bemelegedni. Feljavulnak a fák, lassan izzani kezd a hegedűkar, lesz itt rend, ha mondom!

A Csajkovszkij Hegedűversenyhez igazi kiválóság érkezik: az ukrán-izraeli Vadim Gluzman. Hegedűhangja olyan émelyítően édes és mégis mély és tartalmas, hogy kevés hasonlót hallani. (Tudható, hogy ehhez egy 1690-es készítésű Stradivari áll a rendelkezésére.) Gyönyörű hangszínnel, határozottan formálva játszik, lenyűgöző magabiztossággal. Nincsenek nála nagy ötletek vagy sosem hallott megoldások, de ebben a darabban ugyan kinek lehetnének? Van viszont hamisítatlan Csajkovszkij-románc és őszinte melódiafolyam. Mégis higgadtan, már-már angyali kiegyensúlyozottsággal hegedül Gluzman, mely átjön még a legzaklatottabb, legvirtuózabb szakaszokban is. A nyitótétel egyetlen hosszú ív a ragyogó kadenciáig, mely férfiasan és sugárzóan izgalmasan szól. A lassútétel kurta poémája bűvölő erejű, és zárótétel nyíltsága és lendülete magával ragadó. A kíséretről néha meg is feledkezni, pedig egyre jobb és „beszédesebb” a zenekar játéka. Kifogástalan a klarinétszóló, a fuvolák is minden megmutatnak, amit illik, s a fagottoknál is teljes az összhang. Megjegyzendő ugyanakkor: a vonósok továbbra is lehetnének feszesebbek és tisztábbak.

Richard Strauss Itáliából című zenei Baedekerje (avagy szimfonikus költeménye) a szerző első próbálkozásai közé számítandó ebben a műfajban. Technikailag egyáltalán nem könnyű darab, de mozgalmas, vérbő „italienisch” fináléjával, vastag hangszerelésével és jóízű, későromantikus modorával igen hálás koncertdarab lehet.

A fafúvók ezután sem adják alább az első részben hallott jó teljesítménynél, a vonósok játéka továbbra is hol intenzívebb, hol szürkébb és szétesőbb a reméltnél, s a rezek is igen vegyes képet adnak. A kürtök igazi hazárdőrök, megszólalásaikat, úgy tetszik, legtöbbször inkább a vakszerencse, semmint a biztos hangszeres tudás vezérli, s a trombitáknál és harsonáknál is izgulni kell, nem haladják-e meg a képességeiket a leírtak. Ritmikailag kevés komoly gond adódik az összjátékban, s bár a dinamika nem igazán kidolgozott, a játékintenzitásra nem lehet panasz. A mű persze így sem tűnik jelentős zenének úgymond, de ez nem az előadás hibája. Sőt, a MÁV Zenekar helyenként kifejezetten jó színvonalat hozó játéka néha még talán túl is értékeli a művet. Az Ave Mariától a Funiculì Funiculàig? – sóhajtanak néhányan. Én azt mondom: ennél nagyobb bajunk sose legyen.