Pannon Filharmonikusok / Satie, Brahms, Franck

Pannon Filharmonikusok
Massimo Quarta (hegedű)
Vez.: Hamar Zsolt
SATIE: Gymnopédies, No. 1; 3
BRAHMS: D-dúr hegedűverseny, Op. 77
FRANCK: d-moll szimfónia

Vidéki zenekar-e a Pannon Filharmonikusok?
Szerintem ők sem nagyon tudják. A pécsi együttes már jó ideje méri magát az országos szinthez, és azon belül szeretik „harmadiknak” tudni magukat. Márpedig a kimondott igények könnyen válnak igazzá. Ahogy állítólag Julius Caesar mondta: „ha csatába menet azt mondod, hogy győzni fogsz, akkor igazad lesz, de ha azt mondod, veszítesz, nos, akkor is igazad lesz...”

Az biztos, hogy a pécsiek komolyan veszik feladataikat, komolyan veszik a küldetést, komolyan veszik saját magukat. Nem véletlen, hogy ismertségük – és elismertségük – messze túlmutat az általános „vidéki zenekar” státuszon, sőt. Számukra a Szimfonikus Körkép nem is arról szól, hogy évente egyszer vajon hogyan tudnák megtölteni, „televattázni” a Nemzeti Hangversenytermet, hiszen most már több éve teltházas bérletük van ott.

Január 27-én a négy koncertből álló Harmonia Humana sorozat első estjére került sor, ami már csak azért is nagyon érdekelt bennünket, mert ők a Szimfonikus Körképben messze a legvége után, majd csak szeptemberben kerülnek sorra. Igaz, hogy saját bérletükben nem kötelező kortárs darabot játszaniuk, de a Pannon Filharmonikusok műsorpolitikája ilyen kényszerek nélkül sem unalmas – és akkor felettébb visszafogottan fogalmaztam.

Satie népszerű Gymnopédies darabjai eredetileg Debussy nagyzenekari „pasztell” romantikájával szembeni kiáltványként íródtak, és szerzőjük kimért, indulat- és érzelemmentes zenének szánta őket. A két szerző közötti parázs – és ilyen időtávlatból különösen szórakoztató – civakodásra jellemző gesztus, hogy Debussy pontosan a kritizált „nagyzenekari, pasztell, romantikus” stílusban készített hangszerelt változatot belőlük. A hangszerelt verziót, mint kedves zenetörténeti anekdotát, számon tartottam – egy felvételt annak idején Földes Imre tanár úr mutatott is nekünk –, de koncertműsoron még soha nem láttam, nem hallottam – eddig.

Brahms hegedűversenye sem tartozik az „elcsépelt” kategóriába. Technikailag is rendkívül nehéz, habár az erre koncentráló átlagos előadók inkább az ugyanilyen nehéz és sűrű zenei problémákkal szoktak kudarcot vallani. Nem csoda, ha szívesen választanak inkább valami hálásabb, mutatósabb feladatot.

Franck d-moll szimfóniája pedig akár mintapéldája is lehetne a népszerűség dacára hanyagolt műveknek. Felvételei közkézen forognak, a főtémát még az is ismeri, aki magát a darabot nem. Szinte érthetetlen, hogy ilyen sokat kell várni egy-egy koncerttermi előadására.

Szóval népszerű, mégis „delikát” program. Méltó a kevésbé elkényeztetett, a zeneirodalommal még csak ismerkedő „bérlettulajdonos”, de a hozzánk hasonló, lemezgyűjtő, nagyfogyasztó figyelmére is.

A megvalósítás minősége, a zenekar teljesítménye nem makulátlan, mégis lelkesítő.

A Satie–Debussy-mű előadásának legfontosabb jellemzője és pozitívuma például az extrém finom pianissimo – ugyanezt a lehelet-szerű színt viszonthallhattuk a koncert végén, a ráadásul kapott Ravel Pavane-ban. A hangszerszólók is szépek (és itt megint csak a ráadásra hivatkoznék szívesen, különösen emlékezetes volt például az abban hallható kürtszóló).

A nagyobb volument bejáró tuttikban már inkább fel-feltűnnek a Pannon Filharmonikusok korlátai. A kettőzött fúvósszólamoknál, illetve általában az egyes hangszercsoportokon belül sem mindig egységes a tónus. Valószínűleg ez is közrejátszhat abban, hogy a forték-fortissimók nem képesek annyira megtölteni a termet, mint ahogy azt, mondjuk, a Royal Concertgebouw Zenekar előadásán hallhattuk.

De ami igazán fontos abban a bizonyos lelkesítő összképben, az az agogika, a természetes hangsúlyok, az építkezés. Ezek azok a zenei erények, amelyek bármilyen szintű és rangú környezetben nem csupán szalonképessé, hanem kifejezetten kívánatossá teszik a Pannon Filharmonikusok koncertjeit.

A versenymű előadása valószínűleg pontosan azért tetszett annyira, mert a vendég szólista, Massimo Quarta is pontosan ugyanezeket az erényeket mutatta. Üdítő volt a sok versenygyőzteshez képest, akik gyakran képesek minden egyebet a tökéletes hegedülés (zongorázás, fuvolázás, gordonkázás) alá rendelni. Quarta ugyan „tud” hegedülni, de Brahmsot fontosabbnak találta saját, kétségkívül meglévő hibáival szemben.

A szólistának, a zenekarnak, és persze Hamarnak köszönhetően igazán lényeglátó, temperamentumos, összeszedett muzsikálást hallhattunk.
Mikor feleségemet (ki rendszerint finnyásabb a részletekre) erre emlékeztettem, csak vállat vont: „Jól nyomják, és kész!”
És ebben így meg is egyeztünk.