Pannon Filharmonikusok, Fazil Say, Mozart és Brahms

2010. május 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pannon Filharmonikusok
Fazil Say - zongora
Vez.: Peskó Zsolt

MOZART: D-dúr ("Haffner") szimfónia, K.385
FAZIL SAY: 3. zongoraverseny ("Anatólia csendje")
BRAHMS: II. (D-dúr) szimfónia, Op.73

Utolsó budapesti koncertjét tartotta a Pannon Filharmonikusok ebben az évadban, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem teljesen megtelt. A Peskó Zoltán irányításával működő zenekar Mozart Haffner-szimfóniáját, egy kortársnak nevezhető zongoraversenyt és Brahms II. szimfóniáját játszotta.

Peskó Zoltán a pécsiek élén bőven megmutatta az 1772-ben írt szimfóniában azt, miért is szerethetjük feltétel nélkül Mozart zenéjét. Nagyon világos, a szó jó értelmében vett levegős hangzást épített fel, a szép dallamívek, a karaktergazdagság, a formai megoldások egy nagyszerű karmester nagyszerű elgondolásait mutatták. Az első tételben a fúvósok tartott hangjai éltek, a szép pianók bármelyik zenekar becsületére váltak volna. Élesen elvált a forte és piano, amúgy Sturm und Drang-osan, a jórészt moll jellegű kidolgozási rész pianója tartalmas volt. A Menüettet a konvencióktól eltérően egy hajszállal lassabban képzelte el Peskó, ezt a záró tétel pezsgése ellensúlyozta. Nagyon jó hangszíneket hallottunk a Finaléban, az apró motívumismételgetések hangerőbeli ellentétei még nagyobb kíváncsiságra ösztönöztek.

Apró megjegyzések azért mindig akadnak: a nyitó tétel melléktémája nem volt túl zamatos. A hegedűk játéka még nem tökéletes, bár a virtuóz részek most egyszerre peregtek, de az éneklő allegrók, vagy a lassú tétel dallama, az első hegedűk élettel telinek, pajkosnak szánt A-nyugvópontja nem mindig éltek. A záró tétel apró pontatlanságai nem voltak zavaróak, Peskó a zárást fantasztikusan előkészítette, a semmiből érkeztünk meg a már jól ismert zenei anyagba.

A koncert vendégszólistája Fazil Say volt, aki zongoristaként már nagy érdemeket szerzett; most zeneszerzőként is bemutatkozott.
Fazil Sayt már hallottam zongorázni, akkor egy Beethoven-versenyművet játszott, gyönyörűen, egyedi megoldásokkal. Ez utóbbi azért érdekes, mert az ember úgy gondolja, a bécsi klasszikus versenyművekről már nem lehet újat elmondani.

Kíváncsian vártam Say művét, az Anatólia csendje címet viselő 3. zongoraversenyt, annál is inkább, mert a török zongoristához igen közel áll a dzsessz, ráadásszámként improvizálni szokott. Sayhoz hozzátartozik egyfajta imidzs, hasonlóan a szintén dzsesszt is játszó Nigel Kennedyhez. Míg az angol hegedűs leginkább a külsőségekkel operál, addig Say a színpadi gesztusaival. Tavaly egészen zavarba ejtően pásztázta a közönséget, ráfeküdt a zongorára, most sokkal kevesebb eszközzel élt: arc- és orrtörölgetés kézzel, a jobb kar lógázása. De nem ez volt a lényeg, hanem az előadásmód. Fazil Say (szerintem tavaly is ebben a ruhában lépett fel) a zongorához ülve a zsebéből vette ki az összehajtogatott kottát, majd elkezdődött a versenymű.

Halk, orgonaszerű, hosszan tartott akkorddal indult darabja, ami fölött kinyílt a zongoradallam. Ez a fajta hangzás mint valami varázszene szólt, vagy egy sejtelmesen susogó, a semmiből a valami keletkezésének leírása, rajzolása. A tétel másik fontos eleme az ütősök ostinatója, mely később a vonósokon vonult végig, míg a zongorához is elért, á la Ravel Bolero. Az unikális hangzást a csörgődobok képviselték a sűrű, jól átgondolt fokozás során. Say egyik kedvelt hangszíne a zongora kézzel lefogott húrjainak a billentyűk leütésével való megszólaltatása, ez nem maradt ki most sem, de hatását tökéletesen elvesztette, mikor sokadszorra hallottuk ezt a cimbalomszerű hangzást. Az Obstinacy ritmikussága Bartókot idézte, de több szerző stílusjegyét is felismerhettünk a második tételben. A kadencia önálló tételt kapott, majd az Elegy-ben (nomen est omen) a filmzenék egyszerű, de sokáig ragozott hangzásvilága alatt kalandozhatott el a hallgató. A mű nem igazán akadémikus, jó pillanatokat természetesen elcsíphettünk. Felvetődött bennem a gondolat, vajon milyen lehet a többi?

Kaptunk ráadásokat is. Elsőként Gershwin Porgy és Besséből a Summertime szólt, mívesen kibontva a dallamot, hasonlóan az indiai rágákhoz. Az utolsó ráadás Say saját szerzeménye volt, dzsesszes, de a könnyebb fajtából.
Fazil Say csodálatos hangokat varázsol a zongorából, könnyedén, szinte ösztönösen játszik. Szívesen hallottam volna ráadásként a komolyzene tárából valamit, hiszen mégiscsak mint zongoraművész jött újra Magyarországra. Fazil Say zongoristaként kiváló, zeneszerzőként csak egy a sok közül.

Szünet után Brahms II., D-dúr szimfóniáját játszotta a pécsi együttes, talán kissé fáradtan, így a brahmsi zene nehézkesnek, hosszúnak tűnt. Gyönyörűen kidolgozott és kivitelezett csellódallamokat hallhattunk az első két tételben, a nyújtott ritmus az Adagio ma non troppóban szerencsénkre gömbölyűen, lekerekítetten szólt. A fuvola-oboa-kürt szóló minden elismerést megérdemel. A hegedűk intenzitása most sem volt elég, a nagyobb hangzást is hiányoltam, igaz, a mozarti zene után nem könnyű egy másik stílusba, kifejezésmódba váltani. A karakterek sok eseten belesüppedtek a hangszerelés vaskosságába, az első tétel kürtgikszere így még feltűnőbb volt.

Peskó Zoltán vezénylése nem látványos. Mozdulatai takarékosak, nem magát állítja előtérbe, hanem a zenét. A pécsi zenekar nem sok bécsi klasszikus szimfóniát játszott, a május 14-i koncerten egy nagyon jó Mozartot hallottunk. Ehhez kellett egy nagy formátumú karmester és egy érzékenyen reagáló zenekar.