Ott voltam - (A Várjon, Zimmermann, Widmann trió hangversenye a MűPában)

2014. február 21.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Mozart: Esz-dúr ("Kegelstatt") trió zongorára, klarinétra és brácsára, K. 498
Schumann: Fantáziadarabok klarinétra és zongorára, op. 73
Kurtág: Hommage à R. Sch. brácsára, klarinétra és zongorára, op. 15d

Widmann: Fantázia szólóklarinétra
Schumann: Meseképek - négy darab brácsára és zongorára, op. 113
Kurtág: Prelúdium és korál szólózongorára (a Játékok sorozatból)
Kurtág: Antifóna fisz-ben szólózongorára (a Játékok sorozatból)
Kurtág: 3 in memoriam szólózongorára (a Játékok sorozatból)
Schumann: Tündérmesék - négy darab brácsára, klarinétra és zongorára, op. 132

Várjon Dénes (zongora), Tabea Zimmermann (brácsa), Jörg Widmann (klarinét)

Már jó ideje megnyílt a MűPa, amikor ráébredtem arra, hogy ugyan tobzódunk a nagyszerű koncertekben, de a kamarazenét még mindig inkább csak felvételről kedvelem.

Olyan muzsikusokat hallhatunk élőben, akiket korábban vagy nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem, hirtelen megfordult nálunk szinte a világ összes nagy zenekara, de a kamarazene sztárjai mintha még mindig csak Bécsig utaznának.

Biztosan nem csak a koncertirodák mulasztása áll a háttérben. Persze érthető, hogy amikor közönségrohamot, táblás házakat, netán némi hasznot remélnek, jobban bíznak a népszerű szimfonikus repertoárban és operagálában, mint egy vonósnégyesben.

De van még valami: mintha én is hajlanék a könnyebb útra. Könnyebben bocsájtom meg a kisebb problémákat, ha hallok egy szép szólót, ha lenyűgöznek a zenekar színei - vagy legalább a karmester nyújt valami emlékezeteset. Több esélyem van elégedetten távozni, ha szerteszét kalandozhat a figyelmem, ha elég nagy a választék ahhoz, hogy találjak közötte kedvemre valót.

A kamarakoncert nem ilyen. Lássuk be, abból csak kétfélét ismerünk. Vagy tökéletes – érthetően ez a ritkábbik – vagy csapnivaló. Átmenet pedig nincs! Nincs olyan, hogy valami körülbelül tiszta. Nem lehet valami csak hozzávetőlegesen pontos. Nem létezik a „majdnem” katarzis.

Pontosan ezért akartam ezen a hangversenyen jelen lenni. Sem a közreműködők névsorában, sem a műsorban nincs gyenge láncszem. El kellett jönni, mert ha ez nem lesz jó, akkor semmi.

És igen, lehet elemezgetni a történteket, lehet boncolgatni, mire hogyan reagált a közönség, de ami a pódiumról megszólalt, az valóban nagyon-nagyon közel volt a tökéletességhez.

A Mozart trióban mintha még rámelegedtek volna. Nagyon finom, letisztult zenélésben volt részünk, talán az ízlésünkhöz képest kevés hangsúllyal, keménységgel és karakterrel. Gondolom, maguk a művészek is rácsodálkoztak, mit és hogyan képesek megszólaltatni. Mozart egyébként nyilván nem „harcos” zene, így itt be kellett érnünk egyfajta éteri hang-finomsággal.

Ehhez képest később a Kurtág mű szinte robbant. Talán eretnek gondolat, de ezen a ponton úgy tűnt, maga a mű jobb a Kegelstatt-triónál. Elmondhatatlan az a kifinomult erő, ami ott legyőz minden távolságtartást és kételyt. Amikor látod, hogy a trió hangszereit a szerző kiegészíti egy nagydobbal, ami a sorára várva tüntetően parkol a zongora mellett, még megmosolygod ezt a „csak azért, mert miért ne” haszontalanságot. Aztán a darab végén meghallod a világ zeneirodalmának legszebb - és legfontosabb - egyetlen dobütését...

Kurtágnak a második félidőben is kulcsszerep jutott. Várjon Dénes a Játékok sorozat egy-egy kis darabjával bizonyította, hogy az immáron 60-as éveiben járó nagy generáció utáni nemzedékből ő a legkomolyabban vehető és veendő magyar zongoraművész.

A hangversenyen Jörg Widmann is játszott szólót, ő viszont saját kompozícióját adta elő. Nem először találkoztunk Widmann művel, zenekarra és kamara-együttesre írt darabjait is hallottuk már, de most nem saját zeneszerzői kvalitásait, hanem hangszere képességeit mutatta meg. Annak idején Anton Stadler klarinétjátéka Mozartot inspirálta, például éppen a Kegelstatt trió megírására, de amit Widmann meg tud csinálni a hangszerén, túlmutat a hangszer tárgyszerűen leírható tulajdonságain, korlátain.

Tabea Zimmermann nem maradt egyedül a színpadon, legalább egy zongorista partnere mindig maradt, de az egész hangversenyt „keretbe foglaló” Mozart trióban és a Schumann Tündérmesékben tagadhatatlanul főszerepe volt. Mindig hálás vagyok, ha valaki képes eszembe juttatni, mennyire szép hangja van a brácsának.

Egy pillanatig furcsállottam, hogy ráadásként a Kegelstatt trió utolsó tételét hallottuk újra. Így megbomlott a hangversenynek dramaturgiája. Amilyen szépen keretbe foglalta az estét a kezdő és a befejező trió, egyáltalán nem éheztem ráadásra. Végül persze egyáltalán nem bántam, legalább segített kissé feloldalni a koncentrációt, könnyebb volt a helyünkről felállni.

Vajon mennyire lesz tartós ez a formáció? Összeáll-e még ez a három világklasszis? Nem tudom, de túl nagy irodalma nincs a klarinét-brácsa-zongora triónak. Úgyhogy, megint sikerült elcsípnünk egy olyan eseményt, amit kivételezett szerencsésként akár évtizedekkel később is emlegethet az ember: „igen, ott voltam”.

fotó: Művészetek Palotája - Kotschy Gábor