Orpheus az újvilágból - Az Orpheus Kamarazenekar koncertje a Tavaszi Fesztiválon

2015. április 24.
Zeneakadémia

WAGNER: Siegfried-idill
BARTÓK: Divertimento vonószenekarra
FAZIL-SAY: Kamaraszimfónia, Op.62
HAYDN: 80. (d-moll) szimfónia

Orpheus Chamber Orchestra

Az internetet böngészve, úgy látszik, hogy ez a zenekar néhány dologban valóban különbözik, a hozzájuk hasonló hazai együttesektől. Ami szembeötlő, hogy náluk állandó tagok a fafúvósok és a kürtösök. A másik, az a demokratikus gyakorlat, amit a közönség és a felkért szólisták, a zenekar 1972-es alapítása óta, minden koncerten érzékelhetnek. Ennek az együttesnek ugyanis nincs se karmestere, se művészeti vezetője, a koncerteken hallható végeredmény, az mindig konszenzussal jön létre. Az aktuális produkcióért persze nyilván nagyobb felelősséget vállal az a muzsikus, akit az adott mű az első pultnál talál, de a koncertmesteri feladat ellátása után a legkiválóbb hegedűs is, a legnagyobb természetességgel ül át (vagy vissza), mondjuk a szekund harmadik pultjához. A brácsások és a csellisták ugyanígy forognak, minden egyes szám után. Megtehetik, mondhatjuk irigykedve, hiszen kivétel nélkül, szólista színvonalú zenészekről van szó. Függetlenül attól, hogy melyik generációhoz tartoznak, a legkiválóbb helyi együttesekben játszanak „főállásban”. Többen a MET zenekarában, néhányan a New York-i Filharmonikusok szólistái, hárman városi balettnél zenélnek. Minősített többségben vannak, akik a fenti szolgálatok mellett tanítanak is, többségük a Juilliard iskolában.

Műsorválasztásuk a Budapesti Tavasz Fesztiválra, első blickre merésznek tűnt, legalább is, ami a nyitó számot illeti. Ám az internet segített megfejteni, hogy miért is nem vágták igazán nagy fába a fejszéjüket a Siegfried Idillel. Ez ugyanis a zenekarnak 1991 óta repertoár darabja, mi több, már felvételt is készítettek belőle. Noha Wagner, a művet pontosan ilyen kis apparátusra komponálta (ami tőle igen csak szokatlan volt), jómagam attól tartottam, hogy ebben a szerelmes műben hiányozni fog nekem a „berlini” puha hangzás, amely néhány diktátor-karmester produktumaként konzerválódott, és vésődött be kitörölhetetlenül a fülünkbe, az agyunkba és zsigereinkbe. Függetlenül attól, hogy értelmezésemben, nem csak az előadókra, hanem a hallgatóságra is vonatkozik, Hans von Bülow híres mondata, miszerint „a tradíció nem más, mint slamposság”, ám ezúttal nekem nehezemre esett elszakadni a régiektől. Persze most is sok szépet hallottunk, a kamarás olvasat számos részletet új megvilágításba helyezett, és lehetőséget adott az együttes tagjainak (főként a fúvósoknak), hogy bemutassák lenyűgöző hangszeres tudásukat.

Bartók Divertimentójában a vonósoknak ugyancsak adódott hasonló lehetőségük. Igazi bátorság inkább ehhez a választáshoz kellett, hiszen ez a mű legjobb hazai együtteseknek állandó siker produkciója, ráadásul nem egy nálunk turnézó zenekar szereti a magyar főváros közönségét, pont ezzel a darabbal „meglepni”. Azt gondolom, hogy az Orpheusnak most ez „nagyon bejött”, ez volt az est csúcspontja. Dramaturgiailag az már nem biztos, hogy szerencsés volt, hogy ezzel az első részt zárták, mert a második részben az izgalmi állapotot nem tudták tovább fokozni.

A földszint első sorában ülve „törököt fogtunk”. Közvetlenül a feleségem mellett, a kiváló zongoraművész Fazil Say foglalt helyet. Nem biztos, hogy ezt ildomos megosztanom, mondván az első részben még „nem volt közszereplő”. A koncert második fele viszont vele kezdődött. A zenekar felkérésére komponált Kamaraszimfóniáját (Op.62, most néhány héttel a New York-i ősbemutatót követően hallhattuk itt a Zeneakadémián. Maga a darab egy könnyen befogadható, kellemes, ritmusos mű, keleties hangzású hangközökkel, sok-sok populáris részlettel. A felkérés alapján, a szerzőnek azt kellett megfogalmazni a zene nyelvén, hogy milyennek látja egy anatóliai török Amerikát. Végül is sikerült. Ez a jól hallgatható, időnként élvezetes programzene, valószínűleg tetszett a közönség nagyobb részének, mert a végén hangos tapssal és ovációval éltették a szerzőt. Ebben a véleménynyilvánításban – gondolom persze - az is közrejátszott, hogy a török fiút, mint kiváló zongoristát, jól ismerjük és szeretjük. Meg valljuk be az is, hogy Fazil Say darabja, a zenei kompozíciók azon mérsékelten bombasztikus típusába tartozik, melyekbe már eredendően belekomponálták a tapsot.

A meghirdetett műsor utolsó számaként, J. Haydn d-moll szimfóniáját (Hob.I 80) játszotta a zenekar, természetesen újabb alapos helycseréket követően. Bevallom férfiasan, nekem ez a Haydn szimfónia majdnem olyan új volt, mint a 2014-ben komponált, előző darab. Pedig ezt, az egyik párizsi kiadónak szánt, de még Eszterházán komponált szimfóniát – igaz ritkán – de azért szokták játszani. A d–moll hangnem kissé megtévesztő. Itt ez nem a „halál hangneme”, mint Mozartnál, de még annyira sem „Sturm und Drang-os”, mint a jóval korábban született és „csak” fisz-moll, Búcsú szimfónia. De remekmű volt ez is, a korrektnél vitathatatlanul jobb előadásban, ám - pestiesen szólva - nem dobtam hátast. A közönség nagy része korántsem volt ennyire szigorú, követelték a ráadást, amivel szerintem nyitott kapukat döngettek, azt a turnézó zenekar általában tervezi. Az első bónusz egy – a többségünk számára teljesen ismeretlen - Rossini nyitány volt, melyben a kürtös mennybe ment. Aztán, ahogy Elgar szívet melengető darabbal búcsúzott a 19. századtól, a Salut d’amour zenekari változatában a hegedűsök és csellisták még egyszer, búcsúzóul megcsillogtathatták hangszeres tudásukat és bizonyíthatták csalhatatlan ízlésüket. Még ha századszor is adják elő záró ráadásként, számomra akkor is lenyűgöző ennek a műnek ilyen gyönyörű előadása, úgy hogy egy másodpercre sem érezzük giccsnek. Ez bizony kötéltáncos mutatvány. Le a kalappal. Salut.

Fotó© Felvégi Andrea