Orgonaavató II.

2006. április 11.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
BACH: d-moll toccata és fúga (Fassang László)
FRANCK: Hősi darab (Gesztesi-Tóth László)
WIDOR: IV. szimfónia - Scherzo (Gesztesi-Tóth László)
BOËLLMANN: Gótikus szvit (Gesztesi-Tóth László)
LISZT: Les Preludes - Fassang László átirata zongorára és orgonára (Fassang László, Prunyi Ilona)
KOLOSS ISTVÁN: Orgonaverseny (Elekes Zsuzsa)
GUILMANT: d-moll szimfónia orgonára és zenekarra (Deák László)
Danubia Szimfonikus Zenekar
Vez.: Medveczky Ádám

Megnősült a magyarországi hangversenytermek királya, házába vezette végre a hangszerek királynőjét, vagyis elkészült a nagy orgona, amely eddig soha nem halott lehetőségekkel járulhat hozzá a hazai hangversenyélet fehér foltjainak eltüntetéséhez. Az ünnepélyes májusi avatás előtt három műsorral hat koncerten mérik fel, mit és hogyan sikerült valóra váltani a tervekből. A második sorozatban az orgona és a nagyzenekar hangzó valója volt a tárgy.

Mindhárom műsor - jogosan - azzal a művel kezdődik, amelyről minden zene- és nem zenekedvelőnek van valami hangzásképpel összekötött fogalma. Bach d-moll toccata és fúga címen ismert műve hangzott fel ezen az estén is először, de csalódást keltően.

Mácsai Jánosnak a mű elhangzása után tartott beszédéből megtudtuk, az orgonának két játszóasztala, 92 regisztere és mintegy hétezer sípja van, melyek nagysága az egycentistől a tízméteresig terjed. Ami igazán érdekes a Bach-mű szempontjából, az az, hogy az a játszóasztal, amely az első emeleti karzaton látható, mechanikus összeköttetésben van a sípokkal. Nyilván csak azokkal a regiszterekkel, amelyek a barokk művek előadásához szükségesek - tehát ideális lett volna azt használni a toccata és fúga előadásához, főleg ha ez egy olyan koncert, amely a hangszer lehetőségeit minél szélesebb körben akarja vizsgálódás tárgyává tenni.

A művész ennek ellenére a színpadon lévő, a sípokkal elektro-pneumatikus összeköttetésben lévő asztalon játszott. Nagyobb baj volt, hogy a művet inkább afféle közönségcsalogató bravúrdarabként, elsietve, nem igazán a barokkos frázisformálások szellemében fogant tolmácsolásban hallottuk.

Franck Hősi darabja - harcias szelleméből adódóan - leginkább az érdesebb hangszínű nyelvsípok gazdag lehetőségit mutatta be, míg Widor IV. szimfóniájának (szintén szólóorgona mű) Scherzója a puhább hangzású ajaksípok - ezek készülnek fából is - világának szintén színteli és szinte az infrahangok tartományába hatoló mélységeit tárta fel. Gesztesi-Tóth László mindkét művet az orgona hangzási lehetőségeinek kiaknázásával, ezáltal zenei tartalmukra való rávilágítással adta elő.

Az ezekből megismertekhez képest Boëlmann szvitjéből sok újat már nem tudtunk meg a hangszerről, de itt már érdemes elmondani, mi is az, amit megtudtunk. Valóban a terem - most már jól ismert - lehetőségeihez van tervezve, hangolva a hangszer. Az akusztika nem teszi túlzott visszhanggal követhetetlenné a hangzását, mint a nagyobb templomi hangszerekét. Az egyes regiszterek nem csak másképpen, hanem máshonnan is szólnak, van tere, mélysége a hangképnek. Ennek magassága színpadtól a sípok felső végéig terjed, tehát az is figyelmet keltett, melyik szólam milyen szintről hangzik. Az egyes regiszterek hangszíne inkább a lágyabb tónus felé húz, természetesen leszámítva azokat, amelyek kifejezetten harsányak akarnak lenni.

Pedálos hangerő-szabályozójával széles skálájú crescendo-decrescendo valósítható meg, bár az est folyamán ez sokszor olyan hatást keltett, mint amikor hanglejátszó készüléke gombját tekergeti valaki. Esztétikailag magasabb rendű használata hosszabb tanulmányozás tárgya lehet még, mindenestre egyik legszebb példáját a hangversenyen Fassang László mutatta meg a Les Preludes első ütemeiben, a dinamika fürgébb, hangszerszerűbb használatával.

Az eredetileg két zongorára írt mű meglepően erőteljesen érvényesült ebben a hangszer-összeállításban is, kicsit szokni kellett a különös hangszíneket, az eltérő hangforrásokat és a hangerőt, de a produkció hamar összeérett a két előadó összjátékában és mi fülünkben is. A virtuóz zongoraszólam és a súlyos vagy éppen könnyed orgonahang jól szolgálta a különböző témák megjelenítését, a mű ezekből következő formai felépítésének felrajzolását. Messze az érdekességen túlmutató előadás élményével lettünk gazdagabbak.

Koloss István Orgonaversenyének zenei világa letagadhatatlanul a bartóki örökség felhasználójának mutatja a szerzőt. Dallami és harmóniavilágában ez már az első ütemektől kezdve nyilvánvaló volt, és a kép később sem változott. Az első tételt markáns téma jellemezte, ezt fúgaként szólalt meg a nagyzenekaron, amely csak vonósokból, és néhány ütőhangszerből állt. Az orgonista számára a nagy pedálszóló jelenthetett itt kihívást, amelyet Elekes Zsuzsa virtuózan szólaltatott meg az egyébként ötmanuálos játszóasztal pedálsorán. A második tétel éjszaka zenéjébe is stílusosan építette bele az orgonaszóalmot, míg a harmadik tétel szinkópás tánctémája is természetesen olvadt a vonószenekari közegbe, jól szolgálva azt a közjátékot is, amikor a kép elkomorult, és vészjóslóra sötétedett, hogy a végére ismét a vidám alaphangulat kerekedjék felül. Zeneszerző, karmester, zenekar, orgonista megérdemelt közönségsikert könyvelhetett el.

Guilmant szimfóniájához már a teljes romantikus nagyzenekar ült fel a színpadra, itt a záró tételnek a Bach-fúgára visszautaló zenei forgatagára figyelhettünk fel. Sajnos a tétel hatását nagyban rontotta a triviális témájú és felrakású közjáték. De ami jó volt itt, az kiválóan érvényesült Deák László kiváló előadásában és a Medveczky Ádám vezényelte zenekar kidolgozott kíséretében.

Biztos fogják játékosok, szakértők dicsérni, és bizonyos tulajdonságaiért elmarasztalni a hangszert. A laikus hangversenylátogató viszont kételkedés nélkül megállapíthatja, az orgonával tulajdonképpen egy újabb hangversenytermet nyertünk, hiszen ezt a kiváló hangszert kompromisszumok nélküli helyszínen és módon lehet hallgatni, egy újabb, eddig tulajdonképpen nem létező lehetőséget adva hangversenyéletünknek, és a zenének, akár Sweelincktől Ligetiig.