Orfeusz fölészállt – Villazón az Orfeo címszerepében
2018. március 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Claudio Monteverdi: Orfeo (koncertszerű előadás)
Orfeo – Rolando Villazón
Euridice, Musica – Baráth Emőke
A nimfák hírnöke – Giuseppina Bridelli
Proserpina – Céline Scheen
Nimfa, Reménység – Benedetta Mazzucato
Pásztor – Vincenzo Capezzuto
Pásztor, Visszhang, Alvilági lélek – Aidan Coburn
Pásztor, Alvilági lélek – Jeffrey Thompson
Apolló, Alvilági lélek – Benoît Arnoult
Kharón, Pásztor, Alvilági lélek – John Taylor Ward
Pluto, Alvilági lélek – Dingle Yandell
Ensemble L'Arpeggiata
vez. Christina Pluhar
Két kedvenc is szólított a Müpába: Claudio Monteverdi és Rolando Villazón.
A pontosság kedvéért hozzáteszem, a Monteverdi-életműből valójában a Poppea megkoronázása az igazi kedvencem, „stílusosabban” a kegyencem, abban az értelemben, hogy tettem érte és költöttem is rá, amennyit csak tudtam.
A budapesti Operaház (hadd mondjam így) szuperprodukcióját az 1968-as premier nyomában láttam, majd 1974-től 1980-ig csaknem valamennyi előadását. (Operaházunk előző felújítása után nem került vissza a repertoárra.) Később megnéztem a Kamaraopera verzióját a Vígszínházban, majd hat alkalommal a Színház- és Filmművészeti Egyetem operainak nem mondható, de a művet egészében megszólaltató és eljátszó előadását. Természetesen a számítógépes megosztók kínálatát is láttam.
Ha ennyi lehetőségem lett volna a szerző (és a műfaj irodalmának) első operája élvezetére is, lehet, hogy az Orfeo-kalandokhoz is hasonló leporellót tudnék mellékelni – a jövőben már hiába is ambicionálnám ennek a gyakorlatát.
Színpadon csak egy találkozásom akadt az Orfeóval: amilyen régen, annyira közvetve. Két Béjart-egyfelvonásos kiegészítő műsorául az Operaház mutatott be egy Fodor Antal-koreográfiát Ovidius Naso költeménye nyomán, Átváltozások címmel, Orfeusz halála alcímmel, az Orfeo hangfelvételről elhangzó részleteire. A felvétel közreműködőiről nem szolgáltattak adatokat, a Hírnök szólamát adó szoprán éneklése azonban máig cseng a fülemben, és most is látom magam előtt az őt látványban kiegészítő Csarnóy Katalin táncosi remeklését, Gombár Judit dióbarna jelmezében. A zene igencsak megfogott – nos, mindössze 43 évet vártam arra, hogy a teljes Orfeót élőben hallgassam meg, még ha csak koncertszerű előadásban is.
Azt nem állítom, hogy ezt az operát akárkinek az előadásában rohantam volna meghallgatni (akárkivel különben is csak kevés művet), de abban biztos voltam, hogy Baráth Emőke Euridice-alakításával csakis nyerhetek: a kevés darabban (Siegfried, Così fan tutte), amelyben láthattam, nagyon tetszett. Tisztán csengő hangjával, kellemes, üde megjelenésével nem is hozott csalódást.
Igazából azonban Rolando Villazón fellépésének alkalmát ragadtam meg. Tisztelem és csodálom a tenoristákat, de (üssenek félholtra az olaszok) nem vagyok a tenorhang feltétlen szerelmese. Kevesen vannak, voltak, akiknek a hallgatásáért vagy életművéért rajongok: Simándy, Bartha Alfonz, Molnár András, Del Monaco, Franco Corelli, Pavarotti, Renato Cioni, értük feltétlenül. De legifjabbjuk is az emlékek tartományába tartozott már, amikor Anna Nyetrebko felvételeire vadászva a YouTube-on, mintegy meglepetés-ráadásként, felfedeztem magamnak Villazónt. Sajnos alig-alig opera-előadások szereplőjeként, hanem leginkább (ó, nem szeretem a műfajt!) nagy gálaműsorok közreműködője- vagy sztárvendégeként.
Az ércesen és kiegyenlítetten zengő, hajlékony hangját, minden maszatolástól tartózkodó, pontos, őszinte átélést tükröző éneklését, mindehhez a szeretetre méltó, lélekvidító egyéniségét. Nem vágytam arra, hogy hősi szerepekben is halljam majd, örültem annak, hogy van olyan tenor, aki számomra a legélvezetesebb Don Ottavio, Nemorino, Rodolfo, Hoffmann. Aztán sajnálatosan kikopott ezekből a koncertekből, Nyetrebko mellől, mígnem érkeztek a szomorú hírek a betegségéről, hangszalag-műtétjéről, ami egy színpadi művész számára az evilági lét végét jelenti – olyan hallgató elképzelésében, aki nem ismeri Villazón életrevaló természetét. Nagyon kívántam, hogy ez a krízis olyan jó fordulatot vegyen, mint a Simándy Józsefé egykor; miért is ne, amikor Villazón fiatal, és segítségére siethet a nagyvilág, a XXI. századi orvostudomány.
A barokk éneklés másmilyen terület, mint a lírai és a spinto szólamoké. De nemcsak ezért nem tudom felmérni (megjósolni) a hallott fellépés után, hogy lesz-e visszatérése Villazónnak abba a szerepkörbe, amelyben világsztár lett. Tudhatnám-e én, hogy a feltöltött–megosztott produkciókon kívül voltak-e rosszul, pontosabban nem hibátlanul sikerült előadásai? Hogyan szólt a hangja, milyen erővel szárnyalt Bécs és Salzburg színpadain vagy a Metropolitanben? A nagyszabású német szabadtéri rendezvények hangszóróiból biztosan nem derül ki. Hadd kérdezzek rá csúnyán: lehet, hogy valójában csak „mikrofonhang” vagy „lemezénekes” volt? Valószínűleg egyik szélsőséges aláminősítés sem állná meg a helyét, de bizonyos, hogy egy barokk darab kamarazenekara előtt állva nem ugyanazok az akusztikai feltételek.
Annyit megfigyelhettem, hogy e körülmények közt jellemzően „nagy hangnak” nem mondható az övé, szép tenor, de ma nem bűvölne el a színével is, mint a felvételekről egykor. Pontossága, hajlékonysága, koloratúrája mintaszerű, és a terjedelmes szólam legfeljebb három alkalommal tette próbára teherbírását egy-egy magasabb fekvésű frázisban.
Villazón a majdnem tisztán koncertszerűségében is gondosan kitalált előadásban sem maradt merev, a kereteken belül minden vizuális lehetőséget természetességgel ragadott meg, még azt is, hogy Euridice halálhírétől feketére váltotta fehér ingét. Ennek is köszönhetően kérlelhetetlenül felidézte ismert önmagát, és nagy sikert aratott, nemcsak nevének és imázsának, hanem arra méltó teljesítményének is köszönhetően. E korántsem könnyű, de mégiscsak más követelményű szerep választásával (vagy elfogadásával) talán bízhatunk abban, hogy jó úton jár a rehabilitációs „terápiában”, és idővel nemcsak elismerhetjük, hanem újból rajonghatunk is érte.
A hangverseny valamennyi közreműködőjét dicséret illeti a Monteverdi-stílusban mutatott otthonosságáért; és teljesítményükért, még ha azt nem állítom is, hogy mindegyiküké lemezfelvétel után kiált. De őszintén: ezen az estén felemelő és üdítő élményt nyújtottak, Christina Pluhar energikus vezényletével.
fotó: © Pályi Zsófia