Operaszerű Don Giovanni
2006. július 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
MOZART: Don Giovanni
Gerald Finley, Hanno Müller-Brachmann, Myrtó Papatanasiu, Heidi Brunner, Mathias Zachariassen, Adriane Queiroz, Markus Butter, Attila Jun
A Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekara
Arnold Schoenberg Kórus (karigazgató: Erwin Ortner)
Vez.: Bertrand de Billy
Nem tudom, miféle szövődményes barter előzte meg a Don Giovanni előadását a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, de gyanítom, nem volt egyszerű elintézni, hogy hat nappal a színpadi premier után (ami Bécs \"új\" operaházában, a Theater an der Wienben zajlott) jelmez-díszlet nélkül, autóbuszba pattanva a teljes közreműködő gárda átruccanjon a festői Budapestre egy koncertszerű előadás erejéig.
Az énekesek feltehetően a kész szerepeket hozták át a Lajtán innenre, nem felejthették el pár nap alatt a rendezői instrukciókat, bár az kétségtelen, hogy meglehetősen szabad kezet kaptak a színpadi történések jelzésében. Így hát ki-ki művészi habitusának, intelligenciájának megfelelően, több-kevesebb rutinnal abszolválta az estét. Az énekesek, ha épp nem volt jelenésük, üldögélhettek, ásványvizet kortyolgathattak, valamint meg is tapsolhatták a jól teljesítő kollégákat. Magának a kész produkciónak - amelyet ott, Bécsben Keith Warner rendezett - persze a pesti közönség még a körvonalait sem kapta meg, kapott viszont egy sok szempontból emlékezetes előadást, tehetséges fiatalokkal, és ragyogó (szintén nem túl idős) címszereplővel, egy amolyan operaszerű Don Giovannit.
Ragyogó címszereplőt írtam, ami cseppet sem túlzás: a kanadai származású Gerald Finleynél kompaktabb Don Giovannit keveset hallani. A baritonista szinte mindent tud, amit a szerepről tudni érdemes, a hang kifogástalanul szól, emellett nem maradt adós a karakterizálással sem. Mennyire más hangra van szükség a Pezsgőária és a szerenád megszólaltatásához - Finley az előbbit rámenősen, nagyképűen, utóbbit éteri finomsággal adta elő. Mindemellett pergők, szórakoztatók voltak a recitativók is, ehhez persze kellett a szintén nagyszerű Hanno Müller-Brachmann Leporellója is.
Brachmann vidámabbra vette a figurát, nála a szolga kisszerűsége dominált, színészileg talán ő nyújtotta a legtöbbet, továbbá felejthetetlen Regiszteráriát énekelt. A hölgyek közül kiemelkedett Heidi Brunner Donna Elviraként, aki végig imponáló magabiztossággal énekelte a nehéz szólamot. Donna Annát egy görög szoprán, Myrtó Papatanasiu énekelte, az 1. felvonásban kissé indiszponáltan, ám a 2. felvonásbeli áriája remekül sikerült. Sajnos Don Ottavio (énekelte Mathias Zachariassen, igen jó formában) ugyanettől a lehetőségtől megfosztatott, lévén az Il mio tesorónak híre-hamva sem maradt. Mint ahogy - a mű bécsi változatáról lévén szó - elmaradt a darab végi morál is. Hallható volt viszont az igen ritkán játszott, 2. felvonásbeli Zerlina-Leporello duett.
Folytatva a felsorolást: akadt még egy átlagos Zerlina-Masetto kettős, valamint egy szolid teljesítményt nyújtó Kormányzó, aki nevéből adódóan (Attila Junnak hívják) akár még hazánkfia is lehetne, a valóságban azonban koreai.
Az előadást dirigáló Bertrand de Billy nem igazolta világhírét, néhány évvel ezelőtt a bécsi Rómeó és Júliát nagyságrendekkel magasabb színvonalon vezényelte, most a zenekari játék meglepően színtelen volt. A nagyszerű Arnold Schoenberg Kórus viszont a tőle megszokott profizmussal oldotta meg néhány rövid megszólalását.
Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy nem volt magyar feliratozás, amely még egy ilyen közismert és népszerű mű esetében, már csak a hosszú recitativók miatt is elengedhetetlen. Ez talán csak kevesek számára volt zavaró, de azért biztos akadtak olyanok, akik a feliratok által közelebb kerültek volna ehhez a megunhatatlan remekműhöz.
Mindent egybevetve a Művészetek Palotája nemes vállalkozását (azaz az \"opera világsztárokkal\" fedőnevű akciót) a júniusi Parsifal-előadásokat követően ismét siker koronázta, folytatás szeptemberben a Traviatával és a Figaro házasságával.
