Opera-iskola (A Don Giovanni a MűPában)

2006. december 11.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
MOZART: Don Giovanni
Horváth Ádám, Ferruccio Furlanetto, Fodor Beatrix, Daniil Shtoda, Meláth Andrea, Keszei Bori, Hábetler András, Polgár László
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Angelica Leánykar
Honvéd Férfikar
Vez.: Győriványi Ráth György

Az utóbbi időben megszokhattuk, hogy a struktúrán kívüli operaelőadások (lásd még \"Világsztárok - és még sokan mások - a Művészetek Palotájában\") több élményt adnak, mint a kőszínházas társaik. Mert hát nagy úr a pénz: amíg az Operaház vegetál és leépít, addig a koncertszervező cégek virágoznak és sztárokat hoznak Budapestre.

Matti Salminen szenzációs nyári Gurnemanz-alakítása után újabb, pályája csúcsán járó basszistának szólt a taps a Nemzeti Hangversenyteremben: az olasz Ferruccio Furlanetto egyik védjeggyé vált szerepében, Leporellóként adott példát a legmagasabb szintű operajátszásból ebben a koncertszerű Don Giovanniban. Furlanetto hangja már-már túl nagy és erős ehhez a szerephez, talán nem véletlen, hogy a jövőben nem nagyon énekel majd Mozartot. Az, hogy milyen fölényesen uralja a szólamot, a recitativókban derült ki a legegyértelműbben, visszafogott színészi eszközökkel és a hangszínének végtelennek tetsző variálásával teremtette meg a figurát.

Szívesen írnám, hogy az olasz vendégénekes nem emelkedett ki a szólisták mezőnyéből, de nem tehetem. A többi közreműködő igyekezete ugyan elvitathatatlan, vokális teljesítményük azonban sajnos sok helyütt kívánnivalót hagyott maga után. A Don Giovannit éneklő Horváth Ádám világos színű, érdektelen baritonja édeskevés egy ilyen nagy szerephez, még akkor is, ha az énekes minden bizonnyal érti, hogy miről is szól a figura. Don Ottavióként szintén vendégművész, Daniil Shtoda lépett fel, akit a magyar operarajongók leginkább a Falstaff Abbado-féle lemezfelvételének Fentonjaként ismerhetnek. Ezen az estén nem volt túl meggyőző, bár el kell ismerni, hogy akadtak igazán szép pillanatai (például a Dalla sua pace második strófájának finom előadása).

Hábetler András átlagos Masetto volt, míg Polgár László (Kormányzó) sajnos alulmaradt a szólamával vívott küzdelemben. A hölgyek hangi állapota kedvezőbb képet fest: a legjobban ez az este Keszei Borinak sikerült Zerlinaként, főként a második áriája tetszett. A két Donna egymásnak szöges ellentéte volt, Meláth Andrea túlhangsúlyozott, teátrális Elvirája és Fodor Beatrix lágyabb, érzékenyebb Annája két eltérő világ. Számomra az utóbbi énekesnő alakítása és éneklése nagyságrendekkel szimpatikusabb, azzal együtt, hogy a szépen indított Non mi dir végére a hangja megadta magát.

Az előadás karmestere, Győriványi Ráth György sokkal inkább a drámát, mintsem a lírát erőltette, amelynek az eredménye egy sodró lendületű, ám helyenként túlságosan is forszírozott, keményen hangzó produkció lett. Kétségtelen, hogy Mozart örök érvényű művének ez is egy lehetséges olvasata - de szerencsére nem az egyetlen.