Olaszok és a MÁV Zenekar a Zeneakadémián

2004. március 3.
Zeneakadémia
MÁV Szimfonikus Zenekar
Budapesti Akadémiai Kórustársaság
Kovácsházi István, Rácz István - ének
vez.: Hollerung Gábor

Rossini: Olasz nő Algírban - nyitány
Mendelssohn: Olasz szimfónia
Puccini: Messa di Gloria

Egy olasz nő, egy olasz szimfónia és a \"legolaszabb\" zeneszerző egy ifjúkori műve - ezek alkották a koncertet. Az első rész műsorának kiválasztása nem szorul magyarázatra; a Puccini-mise nem könnyű darab, viszont ahhoz rövid, hogy egyetlen műsorszámként hangozzék el. A választott népszerű nyitány és szimfónia ideális bevezető volt a második részhez, nem fárasztotta le sem az előadókat, sem a közönséget.

A koncert előtt kellemes meglepetésként fedezhettük fel a külön erre az alkalomra készült műsorfüzetet, amely szokatlanul igényes formában, hasznos információkkal látta el a koncertlátogatót a hallható művekről és szerzőikről, valamint a fellépő művészekről is. Nem szeretnék a szőrszálhasogatás bűnébe esni, ezért csak halkan jegyzem meg, hogy valaki átfuthatta volna a kész szöveget, és kiszűrhette volna az olyan nyilvánvaló hibát, hogy az Olasz szimfónia a címlapon a negyedik sorszámot viseli, a belső oldalon viszont már harmadikként említik.

A MÁV Szimfonikusokat ezen az estén Hollerung Gábor dirigálta, aki egyúttal az Akadémiai Kórustársaság vezető karnagya is. A karnagy-karmester energikusan vezényelt, világos mozdulatokkal érte el a kívánt hangzást.

Milyen volt ez a hangzás? A színpad tövénél elfoglalt pozíciómból a csekély távolság miatt nem igazán tudtam megítélni, a tömbszerű hangzás élményéhez távolabbról kell hallgatni a zenét. Azonban a közelségnek is megvan a maga bája: olyan volt, mintha a zenészek között ülnék, hallani véltem a hegedűket külön-külön is.

A Rossini-nyitány remek pizzicatói után elsőrangú klarinétszólót hallottunk. A klarinét az este további részében is méltán érdemelte ki a figyelmünket. A Mendelssohn-szimfónia lendületes első tétellel indult, majd lírával folytatódott, és a végére visszatért a kezdeti lendület. Korrekt előadás; talán mintha a fagott gyengélkedett volna néhol.

Azonban a szünet után következett az a műsorszám, amiért - vélhetően - a Zeneakadémia közönsége meglehetősen nagy számban megjelent. Puccini fiatalkori miséje nem tartozik a gyakran játszott művek közé. Ezért is csillant fel a magamfajta Puccini-rajongó szeme, amikor meglátta a koncert műsorában. De nem csak manapság tűzik ritkán műsorra: a bemutató (1880) után először 1952-ben mutatták be újra, Amerikában. Az újrafelfedezés mellett a Messa di Gloria a címét is Puccini egy barátjának, életrajzírójának, Dante del Fiorentinónak köszönheti.

Biztosra vehető, hogy a zenebarátok nagy többsége nem ezzel a Puccini-művel találkozik először. Mégis, első hallásra is ismerős dallamokra, hangzásra találhatunk ebben a darabban. Ennek egyik oka, hogy a szerző a miséből több részletet is áttett későbbi operáiba, a másik pedig, hogy a Puccinire jellemző hangzásvilág már ebben a korai alkotásában is tetten érhető.

A kórus változatos feladatokat kapott a szerzőtől, és sokat is dolgozott a bő félórás darabban. Abszolút kedvencem volt a Gloria-tétel indítása, amely motívum később is visszatér a mise leghosszabb tételében, melyről egyébként a nevét is kapta. Ez a rész annyira felszabadult és vidám, hogy hatással volt a kórusra is: látható örömmel énekelték.

A tenor szóló két csodaszép ária előadását kívánta Kovácsházi Istvántól, aki maradéktalanul meg is felelt az elvárásoknak. Az Agnus Dei-tétel kettőse szintén az este emlékezetes pillanatai között marad meg.

A másik szólót baritonra írta Puccini, de ez alkalommal Rácz István tolmácsolásában hallottuk. A basszushang választása mellett szólhat, hogy a mélyebb hang remekül illeszkedett a mélyvonósokhoz, és nem fordult elő olyan veszedelmes magasság, amihez feltétlenül baritonra lett volna szükség.

Az Agnus Dei szokatlan zárótétel. Ismerős lehet a Manon Lescaut-ból. Táncos, vidám zene, aztán hirtelen vége szakad, és ez egyben a mű vége is. A hallgató - talán csak első hallásra - mindenesetre lezáratlannak, befejezetlennek érzi.

Világos, hogy nem ez a mise az életmű csúcsa, de mindenképpen érdemes megismerkedni vele, ezért megéri elővenni és olykor-olykor előadni.