Oláh Kálmán Sextet: Hommage á Bartók Béla

2006. március 13.
Zeneakadémia Kisterem
Oláh Kálmán Sextet: Hommage á Bartók Béla

Oláh Kálmán - zongora
Balázs Elemér - dob
Szandai Mátyás - bőgő
Borbély Mihály - szaxofon, klarinét, tárogató
Bacsó Kristóf - szaxofon
Shreck Ferenc - pozan
vendég: Tony Lakatos - szaxofon

Oláh Kálmán nem először foglalkozik Bartók zenéjével, és valószínűleg nem is utoljára. Az, hogy Bartók-év van,különleges alkalmat adott erre az előadásra, de annyi mással ellentétben, nem csak egy lehetőség meglovaglása volt, hanem valódi tiszteletadás, és amikor Oláh Kálmán Bartók emlékének ajánlotta a koncertet, abban nem volt semmi póz, megjátszás.

Az első számban (Hungarian Scretch) rögtön egy Bartók-téma úszik át jazzbe, majd vissza. Közepes tempójú darab, a főszerep a zongoráé. Oláh játéka annyira műfajok felett állóvá fejlődött (nem tudom, van-e ilyen meghatározás, de most csináltam), hogy anélkül tud barokkos trillákat illeszteni az improvizációjába, hogy az bármennyire is kilógjon.

A koncert első részében népdalfeldolgozásokat játszanak, Bartók zenéjének inspirációjára. Oláh Kálmán igen jó érzékkel \"nyúl\" a népzenéhez, ezt már többször bizonyította pályafutása során. Mostani csapata (az esten az új Oláh Kálmán Sextet mutatkozott be, a zenekarvezető tolmácsolta is reményét, hogy egy hosszabb távú együttműködésnek néznek elébe) igen jó válogatásnak tűnik.

Különösen Borbély Mihály \"dobja föl\" a hangzást, legalábbis ezen az előadáson mindenképpen, az ő játékában köszön vissza leginkább a népzene, hangszerei is különlegesebbé teszik a zenét, hiszen nem csak szaxofonon, hanem klarinéton, és főként, tárogatón is játszik.

A második szám a Polimodális Blues, up tempo, igen érdekesen felosztott szólókkal, a kezdő pozannál kicsit meg is lep, mert olyan rövidnek tűnik, de hamar rájövök, hogy 12 ütemet játszik mindenki, amitől nyugtalanná, zilálttá válik a zene, és ez a ziláltság végül fúvós tuttiban zár, kíséret nélkül, ami meghökkentő és monumentális, és ez vált át egy dob négyezésbe.

A Bartók Impressions tárogatóval kezdődik, aminek a hangszíne nem olyan most, mint általában. Borbély olyan tónust fúj, ami valahol az oboa és a szaxofon között van. Elszállós, lebegős muzsika ez, ami erőteljes indulóba csap, aztán visszanyugszik, hullámzik.

A zenészek kicsit nehezen birkóznak meg a szólók alatti idővel, legalábbis a tér kihasználásának szempontjából. A fúvósok, amikor nincs szerepük, csak állnak és bólogatnak, leginkább egy kupacban. Nem túl jó színpadkép, annyira viccesen néznek ki, hogy önkéntelenül is oda kell néznie az embernek, pedig a szólista sokkal fontosabb \"néznivaló\".

Last Moment, természetesen utolsó számként. Igen jól szerkesztett műsor, a tempók jól váltják egymást, ez is egy sodró lendületű zene, ha jól számolom, 7/4-es téma, igazi kelet-európai hangulat, de nem az unalomig lerágott balkán, hanem valami mélyebben bennünk gyökerező, ezek a dallamok valahol a tudatalattinkban vannak, vagy valami hasonló helyen, és nagy érzelmeket kavarnak, ha előhívódnak. És most ez történik.

A koncert második része már nem ennyire tematikus. Tony Lakatos csatlakozik vendégként a zenekarhoz (Viszont nem vállalja a sarokban csoportosulást, és a zenekar mögé megy, amíg más szólózik. Úgy tűnik, ez a tevékenysége kihat a többiekre is, mert most kiállnak a \"partvonalra\", bár a csoportosulásról nem tudnak letenni, úgy látszik, ez a zenekari imázs.).
Elsőként a nemrég megjelent dvd-ről játszanak egy számot, Meggido völgye, érdekes így, fúvós hangszereléssel hallani, teljesen más \"ruhát\" kap a zene, egy másik rétegét ismerhetjük meg.

Szandai bőgőzése az est folyamán most tűnik föl először igazán, valószínűleg azért, mert ezt a számot már hallottam Ron McLure-ral is, és most bizony hiányérzetem van. Szandai sokat foglalkoztatott muzsikus, jó tempót hoz, de az összemosódó, \"duhogós\" hangszíne miatt lényegében nem hallom, mit játszik. Nem tudom, melyik, mostanában népszerű külföldi bőgős agyszüleménye ez a hangszín (már elhatároztam, utánanézek), de egyre többször hallom honi nagybőgősöktől is, kár. Remélem, lemegy a divatja, és végre találnak maguknak valami jó hangszínt.

Ez a problémám különösen a következő szám elején erősödik, ahol a bőgő jelentős nyitó szerepet kap, viszont nem szólalnak meg rendesen a hangok, így jól elvész a hatása (a későbbi bőgőszóló már kicsit érthetőbb, kivéve a gyorsabb futamoknál, ahol teljesen kivehetetlen massza az egész).
A téma jellegzetes, bánatos, újra igazi kelet-európai hangulat, nem is tudom, mihez hasonlítsam, de nem is kell.

Tony Lakatos játéka ismét lenyűgöző. Nehéz dolog lehet egy színpadon szerepelni vele, pláne fúvós szólistaként. Nem elég, ha az ember nem játszik rossz hangokat, és az sem, ha a jó hangokból minél többet tud egy ütembe belesűríteni. Stílusosnak lenni, úgy, hogy saját arculatunk is megmaradjon. Beleilleszkedni a zenébe, fölvenni a hangulatát, és hozzátenni valami többletet. Tony Lakatos szólói nem élnek külön életet, nem \"tonylakatost\" játszik. Improvizációi mintha bele lennének komponálva a muzsikába, mintha minden számot ő írt volna. A koncert második része tulajdonképpen körülötte forog.

Pedig jó zenéket hallunk ismét, Oláh Kálmán hangszerelései eredetiek, zseniálisak. A zenekar is együtt van. A műsor második részének fölépítése is nagyon jó. Az Onnan alul jön egy vándor fecske című (kezdetű) népdal földolgozása (aminek különösen emlékezetes a fúvóskórussal kísért dobszólója) után a Jack\'s Groove jön, ebben a szopránszaxofonok dominálnak, valamint hallhatunk egy pozanszólót is, Shreck Ferenc játékát azonban még mindig ugyanaz a stílus jellemzi: viszonylag minimalista motívumvilág, amiből a mély tartományban csak kivehetetlen öblögetés és \"meleg levegő\" hallatszik. Szerencsére Balázs Elemér és Tony Lakatos dob-szaxofon duója, majd az ezt követő dobszóló mindent feledtet. És hirtelen vége is az estének.

Persze nem teljesen: van azért ráadás, és egy Thelonius Monk-szám csendül föl, nagy örömömre. Kicsit ugyan esetleges, nem mindenki tudja pontosan, mikor következik, de Bacsó Kristóf ma esti talán legjobb szólóját hallhatjuk, és aztán a zongora a bőgőszóló végén olyan bravúrosan vezet rá a témára, hogy arra csak egy szó van: mesteri.

(Utómorgás:
A Zeneakadémia Kisterme egy \"komoly\" hely. Oláh Kálmán a koncert elején meg is jegyezte, megtiszteltetésnek érzi, hogy erre a koncertre pont itt került sor. Jó is lett volna, ha ezt a meghatottságot azok is érzik, akik a világítás felett \"uralkodnak\". Vagy csak szimplán értik a dolgukat. A világítás ugyanis valahogy a 80-as évek kerthelyiségeit idézte. Nem értem, miért kell a zenésznek megismernie az egész közönséget arcról is. Szerencsére nagyjából telt ház volt, úgyhogy az a veszély nem fenyegette a muzsikusokat, hogy név szerint köszöntsenek mindenkit, de a rokonaikat és ismerőseiket simán kiválogathatták a fényárban úszó nézőtéren.)