Oberlehrerhaft (A Faust-szimfónia a Zeneakadémián)

2007. október 22.
Zeneakadémia

Ránki Dezső, Klukon Edit – zongora

LISZT: Faust-szimfónia, kétzongorás átirat

„Im Anfang war die Rede” Nehezen szokom meg, hogy bizonyos koncerteken az akusztikus élmény mellé nagy adag szónoki előétel is jár, avagy cseppet sem ínyenc rétori étvágyfokozó, talán, hogy tovább csigázzák érzékeink, talán, hogy pusztán csak oktassanak – ránk fér. Ha valamire, negyedórás rektori orációra bizony a legkevésbé sem vágytam hétfőn este a Zeneakadémián, mégis végig kellett hallgatnom Batta András professzor véget érni alig akaró előadását a mű keletkezéstörténetéről, a Liszt-nagydíj odaítéléséről és más effélékről, mely információk jó részét már a műsorfüzetben is megtaláltam, vagy a sajtóból ismertem. Nem várom persze, hogy a zenetörténész (akinek, valljuk be, süt a szeméből a buzgalom és az ügyszeretet) kibújjon a bőréből, s az összegyűlt szép számú közönségnek az alkalmon kapva zenetörténet-leckéket ne adjon, méghozzá a mindenki által érthető ős-pozitivista szemlélettel, de ami sok, az sok.

Legalábbis a Faust-szimfóniára készülve mindenképpen. Még akkor is, vagy talán kivált akkor, ha különleges élményt ígér a koncert-este, hiszen a darab kétzongorás változatának (a szerző átirata, közreadta: Gémesi Géza) bemutatója zajlana épp. Méghozzá Ránki Dezső és Klukon Edit tálalásában, akik tiszteletdíjukról lemondva, koncertjüket Gaál István Kossuth-díjas filmrendező emlékének ajánlották.

A darab jól ismert zenekari változata egyike a XIX. század legkiemelkedőbb szimfonikus műveinek – erről vall számos XX. századi komponista, köztük Bartók Béla véleménye is, aki a kor szerzeményi közt mindennél többre tartotta a Faust-szimfóniát. (Hol lenne a Két portré, ha Bartók nem ismerte volna tüzetesen e művet?) Az pedig külön elmefuttatást követelne, hogy a Faust-szimfónia játszottsága ennek ellenére miért nem vetekedett soha a Brahms-szimfóniákkal, vagy épp Franck vagy Berlioz hasonló műfajú műveivel.

Az ötvenes évek derekán született, majd a hatvanas évek elején meghangszerelt három karakterképhez (Faust, Margit, Mefisztó) évekkel később egy tenorszólót és férfikart is foglalkoztató, az örök nőiség himnuszát megéneklő negyedik tétel járult. Ezenközben kétzongorás variáns letétje igen hamar, 1856-ban megszületett, természetesen nem számolva a későbbi kiegészítéssel. Nagy mű, még háromtételes formájában is az, súlyos dilemmákkal; ráadásul igen nehéz darab, igényli és elvárja az értő előadást.

Ránki és Klukon koncertje tehát, melyben a művészházaspár vállalta e kétzongorás változat bemutatását a nagyközönségnek, ezért is üdvözlendő, ugyanakkor nem mindennapi vállalkozást vetít előre. Ennek mentén hallható volt Ránkiék „férfias” küzdelme a darabbal mindvégig az estén. Ám hála a meg nem alkuvó művészi akarásnak, gyönyörű előadásnak lehettünk fültanúi. Ránki és Klukon játékán végig érezni véltem a partitúra minden rétegének alapos ismeretét, ugyanakkor a gondos felkészülést, és a feszült próbák mázsás terheit. Hogy ez jó-e vagy rossz, ezt döntse el ki-ki maga. Számomra ez az érzés mindennél jobban hordozta a fausti vívódást, a cselekvési-kitörési kényszert, a meg nem nyugvó elme zakatolását. A nyitótétel erről szólt: a döntés súlyáról, az útválasztásról, az alku vállalhatóságáról, vagy vállalhatatlanságáról. A fausti kérdésről, az akaratról, a megváltás esélyéről.

Persze, hogy a két zongorajátékos összhangja példás, lehet-e más? Persze, hogy Ránki és Klukon perfektül érzik a partnerük mozgását, a végső formába öntés módját-mikéntjét, de lehetne-e másként? Nagyszerű együttjátékot, gondos építkezést és figyelmes dallamformálást hallottam tőlük hétfő este.

A középső, Margitot festő tétel lett egy kicsit álmosabb, elúszóbb a kelleténél. Margit alakja talán nem hozza ki az előadókból azt a mintaértékű affinitást, amit a Faust-tétel, vagy a Mefisztó portréja. A középső rész egyes ütemei a vártnál keményebben, kevésbé karakteresen szóltak Klukon kezén. Lehet, hogy ez a Margit nem egészen az az Ewig-Weibliche, amit a leggyakrabban emlegetünk? Hogy a XXI. század „örök nőisége” már egy határozottabb, szigorúbb nőalakot rajzol? A jelenkor nőisége már nem omlik némán a férfi karjába, hogy kérdés és zokszó nélkül megváltsa? Meglehet. Margit itt legalább annyira tartozik Mefisztóhoz, mint Fausthoz, és ettől hátborzongató a darab.

A Mefisztó-kép gúnyrajza mindazonáltal ragyogóan szólt. A helyenként sűrűn szőtt, tömörnek ható faktúra mégis tisztán és átláthatóan szólalt meg Ránkiék kezén. Tempósan, jó erőben, megfelelő lendülettel, a magasrendű kamarázás minden ismérveivel: példás egymásra figyeléssel, a változó hangszínek szüntelen keresésével és felmutatásával. Mefisztó nem maga az ősgonosz, hanem az, aki felébreszti, megmutatja magunkban az ősgonoszt. Mefisztó nem az, aki ránk fegyverrel támad, hanem aki segít, hogy a saját eszközeinkkel felemésszük önmagunk. Ettől hátborzongató ez a darab.

Meg attól, hogy eközben pár házzal odébb maró könnygázfelhőben üvölt rendőr és rendzavaró. És én már tudom, nem a gonosz támadt ránk, ő csak segít, hogy felemésszük önmagunk. És tudom, hogy minden a beszéddel kezdődik. A tett csak azután jön.