Nyíltan (A Bambergi Szimfonikusok koncertje)

2008. március 20.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bambergi Szimfonikus Zenekar
A Magyar Rádió Énekkara (karig.: Strausz Kálmán)
Vez.: Fischer Ádám

J. HAYDN:
„Svanisce in un momento” – kórus a Tóbiás hazatérése c. oratóriumból
A vihar – madrigál
MOZART: D-dúr („Prágai”) szimfónia
DVOŘÁK: VIII. (G-dúr) szimfónia

Nincs is annál jobb, mint összekötni a kellemest a hasznossal. Talán ezért is adják oly sokan karmesterségre a fejüket. Amiért mások súlyos pénzeket hagynak a jegypénztárban, azért nekik még fizetnek is. Nem csoda hát, hogy egyikük-másikuk úgy érzi, háláját a sors kegyének kemény munkával kell lerónia.

Az utóbbi években számos olyan karmesterrel találkozni Magyarországon, akár honi zenekarok élén, akár vendégművészként megismerve őket, akikről valósággal sugárzik, hogy hisznek, sőt bíznak abban, amit csinálnak. Az ő előadásaikon érezni a befektetett munkát, a felkészültséget, az odaadást, a törődést. A törődést, mely egyfelől a megszólaltatandó műveknek, másfelől pedig a gondjaira bízott zenészeknek szól. E két tényező egyensúlyban tartása alighanem a szakma egyik legnagyobb kihívása.

Ilyen karmesternek látom Fischer Ádámot. Az ő koncertjeire mindig a legnagyobb nyugalommal érkezem, mert tudom, mire számíthatok. Mert várakozásomat eleddig sosem kísértette fanyar csalódás, elvárásaim nem keresztezték rossz szájízzel otthagyott hangversenyek, sem keserű kiábrándulások – éppen ellenkezőleg. S igaz ez akkor is, ha Fischer a Rádiózenekart, a Dán Rádió Kamarazenekarát, a Haydn Zenekart, vagy akár a Bayreuth-i „Wundermannschaftot” dirigálja, mert mindig ennek az egyensúlynak a megtartására törekszik. Érezni, sőt látni vélem ezeken a koncerteken, hogy karmester és muzsikusai megtalálják, ismerik és használják azt a bizonyos „közös hangot”, vagy mondjuk így: közös nyelvet.

Fischer Ádám esetében nemcsak személyét tekintve köthetjük össze a kellemest a hasznossal, de akár a koncertprogramot vizslatva is megehetjük ugyanezt. A Prága városának (a jelen koncerten közreműködő Bambergi Szimfonikus Zenekar annak idején egyebek között a Prágai Német Filharmonikusok tagjaiból alakult) dedikált március 20-i esten két sokszor hallott mű, Mozart Prágai szimfóniája és Dvořák VIII. szimfóniája mellett két, az előbbieknél jóval ritkábban műsorra tűzött darab is hallható volt: egy kórustétel Haydn Tóbiás hazatérése című oratóriumából, valamint egy Haydn-madrigál: A vihar. A „kellemest”, melyet a népszerű szimfonikus művek ismerős harmóniái kínálnak, most megelőzi a „hasznos”, az, hogy még sosem hallott muzsikákkal ismerkedem.

A Magyar Rádió Énekkarának előadásában meggyőző erővel szóltak a szinte már testvérdarabokként aposztrofálható, rövid, de annál hatásosabb kóruskompozíciók. Érezni lehet ugyan némi bizonytalanságot a kórus produkciójában, olykor még a zenekaréban is, de a darabok íve nem törik meg, a formák kirajzolódnak, a dinamika a helyén van. Tóbiás hazatér.

A Prágai szimfóniát talán először hallom élőben ilyen átélten előadni, s igaz ez a koncert második felében megszólaló Dvořák-opuszra is. A Bambergi Szimfonikusok játéka egy képzett muzsikusokból álló, együttgondolkodni tudó, alapvetően jó képességű együttes imázsát nyújtja. Fischer alighanem erre az együttgondolkodásra épít, amikor saját interpretációját megtervezi: megbízható hangszeres szólókra, iskolázott fúvósszekciókra, jó színvonalon teljesítő vonóskarra támaszkodhat, mely, ha nem is egy kiemelt európai topzenekar ezer árnyalattal ragyogó hangzásélményével ajándékoz meg, de utat talál a művek belső lényegéhez. Fischer előadását ezen adottságok mentén nevezném röviden célratörőnek.

A karmesternek ugyanis szinte minden hanggal célja, szándéka van, ahogyan a darab megszólaltatásában rendeltetésük szerint kapnak helyet az egyes alkotórészek; a dirigensi szándék, mellyel a partitúrát nem a hagyományos értelemben vett részletező módokon, mégis részleteiben elemezve bontja ki, már-már kézzelfogható. Az életteliség, a karakterek keresése, a dinamikai megszerkesztettség, a világos vonalvezetés mind-mind egyetlen szilárd egységet szolgál, a szimfonikus igényű mű összefoglaló megszólaltatását. Fischer személyisége mentes mindenféle manírtól, póztól, ripacs hajlamtól, minden magamutogatástól, s ez a hallatlan egyenesség rányomja a bélyegét produkcióira is: ezt én jobb híján nyílt, őszinte előadásnak nevezem.