Nyári szünet után, összerázódás előtt (Mahler az Operaházban)

2010. szeptember 5.
Magyar Állami Operaház

MAHLER: II. ("Feltámadás") szimfónia

Rácz Rita, Gál Erika – ének
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
A Magyar Állami Operaház Énekkara
A Magyar Rádió Énekkara
Vez.: Fischer Ádám

Rokonszenves ötletnek találom, hogy a Magyar Állami Operaház legelső, évadnyitó előadása ne színpadi bemutató, hanem szimfonikus hangverseny legyen. A himnusszal kezdődő szezonavatás sehogy sem lehetett volna ünnepélyesebb, mint éppen a ház talán legnagyobb hírű direktorának kompozíciójának előadásával.

Mahler születésének százötvenedik évfordulójának tiszteletére az Operaház kiállítást szervezett, és a hangverseny előtt egy mellszobrot is felavattak a Székely Bertalan-teremben, mégis, azt hiszem, az igazán méltó ünneplés a "Feltámadás" szimfónia műsorra tűzése volt.

Fischer Ádám kissé csapongó, rögtönzöttnek tűnő, mégis összefogott bevezetője utalt a kompozíció és a Magyar Állami – illetve akkor még "Királyi" – Operaház kapcsolatára, bár arról nincs adat, hogy az 1888-ban elkezdett művön Mahler itt, Budapesten is munkálkodott volna. (A befejezésre csak jóval később, már Berlinben került sor.) Mégis, Mahlert magunkénak tekintjük. Személyes ismerősünknek, barátunknak, példaképünknek tartjuk, még akkor is, ha mintegy három és fél év után haraggal és keserűséggel kellett távoznia.
Vagy talán éppen azért?
Ismerjük a szituációt, és személyes tapasztalatok alapján is tudjuk, milyen lehet egy inkompetens vezetéssel együttműködni...

Brahms kijelentése, miszerint Mahler budapesti Don Giovanni-produkciója volt a legjobb operabemutató, amit életében hallott, arra utal: lehet valami alapja annak a közmegegyezésnek, hogy Mahler ténykedése az intézmény – és alighanem az egész magyar operajátszás – első igazi aranykora volt. Arra a kérdésre, hogy ezen a korokon átívelő minőség-skálán hová sorolhatnánk a mai társulat munkáját, már aligha kapnánk ennyire egységes válaszokat.

A Momus archívumában kiemelkedő és felejthető teljesítményekről egyformán szólnak beszámolók, és az évadnyitó előadás meghallgatása sem segített eloszlatni a homályt.

Fischer Ádám nem egyszerűen jó, hanem olyasvalaki, akit inkább "nagy" karmesternek neveznek. Nagyon sok korszak sokféle stílusában van otthon, és képes a hatalmas, gyakran többórás, posztromantikus művek összefogására, beosztására, felépítésére is. Partitúra nélkül dirigál, és szerencsére nála ez nem egyszerű sport-teljesítmény, nem "vakítás". Uralja és irányítja a zenei folyamatokat, érzem és tudom is, hogy "helyükön" vannak a hangsúlyok, a formai határok. Az összkép most is tetszik, valahogy mégis kénytelen vagyok őt is felelősnek tekinteni egyfajta általános felületességért, slamposságért.

A zenekar tele van ragyogó hangszeresekkel, mégis sok a pontatlanság. Különösen az elején mindig akad vonós, aki korábban, akad, aki késve lép be. Tudom, hogy egy kürt-gikszert illetlenség szóvá tenni, de háromnál többet fújni egy tételben nyilván még inkább az. Eltelik kis idő, mire megnyugszom, és megbarátkozom a hangképpel, a színvonallal, magával az előadással.

Mintha maga a zenekar csak most érne a próbaidőszak végére. Több mint egy tételnek kell eltelnie, mire mindenki összeszedi magát és a másikkal is összeszokik. A végére aztán maga a mű is jobban kezd működni, bár lehet, hogy csak azért, mert nem vagyok egy önsanyargató típus, és addigra megtanulom, mire érdemes figyelnem, hogy élvezhessem a hangversenyt.
Az tény, hogy a legjobb hangminőségű felvétel sem pótolja az élő előadás akusztikáját, tónusát. Most élvezem azokat a pianissimo mélyeket, amelyek holmi közönséges hangszórókból nem jönnek ki, és méltányolom a külső trombitákat is – ami pedig csak nem akar összeállni, azt itt-ott kénytelen vagyok saját emlékeimből és fantáziámból kiegészíteni.

Az összerázódáson és beletörődésen kívül egyéb tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy a szimfónia második fele, és különösen a vége egyre korrektebb és egyre jobb lett.

Az akkor csatlakozó vokalisták minden szempontból meggyőzőbbek voltak a zenekarnál. Gál Erika, majd a fináléban csatlakozó Rácz Rita sem akarta túlénekelni a zenekart, sőt, azzal hogy a zenekar mögött, szinte a kórus részeként álltak, minden megszólalásuk éteri távolságot kapott. Ez a megoldás kifejezetten tetszett.

Az előzetes műsorközléseket ezúton javítom, ugyanis a plakátok mindenhol csak a Magyar Rádió Énekkarát tüntették fel, de sokkal nagyobb létszámot láttunk a színpad hátterében felsorakozni, mint amekkorát az egykor szebb napokat látott együttes maradékából most ki lehetne állítani. A fennmaradó részt az Operaház saját kórusa jelentette, így, összevonva pedig nagyon szépen szóltak.

Azt hiszem, nincs levonható tanulság. Az egyetlen estére koncentráló figyelem ugyanazzal szembesült, mint amit az egész évadokból összegyűjtött együttes tapasztalat nyújt.

Kiváló képességeket, szép pillanatokat – és kevéssé megbízható, egyenetlen színvonalat.